Szeretet: a tanítványság útja

Néhány évvel ezelőtt az egyik főiskolai mentorom felvette velem a kapcsolatot, miután hosszú ideig nem is hallottunk egymásról. Egyetemistaként nagyon közel álltunk egymáshoz, de aztán az élet közbeszólt. Elköltöztem, férjhez mentem, családot alapítottam, majd mivel közel egy évtizedig másik államban éltem – a karácsonyi üdvözlőlapokon és alkalmankénti email váltáson kívül – nem tartottuk egymással a kapcsolatot. Néhány évenként megbeszéltük életünk nagy történéseit és ilyenkor mindig úgy éreztem, elmerülök a bölcsességében.

Egy nap, az egyik ilyen beszélgetésünk után, emailt kaptam tőle, amiben ezek az életet adó szavak álltak: „Nagyon büszke vagyok arra, ahogy az életedet éled.” A szememet elöntötték a könnyek, majd végigcsorogtak az arcomon, mert ezek a szavak magukban hordozták mentorom szeretetét és életet leheltek belém.

Iránymutatására, tanítására és mind időbeli, mint anyagi áldozatára úgy tekintett egykori tanárom, mint a szeretetteljes befektetésre az életembe. Az Úr iránt és irántam érzett szeretete miatt ennyi év elteltével is az Úrral járok (bár tökéletlenül) és arra vágyom, hogy az életemet az igazság szerint éljem.

Szeretem, Jézus szavait a Nagy Parancsolatban, hogy menjünk el az egész világra és tegyünk tanítványokká másokat: „Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevébe! Tanítsátok őket, hogy engedelmeskedjenek mindannak, amit én parancsoltam nektek!” (Máté 28:19-20).

János harmadik levelének negyedik verse rámutat a szépségre, ami a nagy parancsolatnak való engedelmesség következtében vár minket: „Semmi sem szerezhet nagyobb örömöt nekem, mint ha azt hallom, hogy gyermekeim az igazság útját követik.” Micsoda boldogság tudni, hogy a királyságért folytatott munkád jó gyümölcsöt terem! Mély megelégedést ad, ha a ma elvégzett munka és a szeretet, amit megosztunk másokkal, egy nap gyökeret ereszt és hűséggé, igazsággá növekszik.

Hát nem ez a tanítványság útja?

Megismerni Isten szeretetének gazdagságát, tanulni róla és látni „akcióban”, már életünk hajnalán, majd engedni, hogy az életünket valami csodálatossá formálja – aztán egy nap azzá válni, aki megfogja egy hitben fiatalabb társának a kezét és segíti őt eligazodni az élet örömeinek és nehézségeinek tengerében?

Jézus tanítványaiként nekünk is tanítókká kell válnunk – ez egy áldott, életadó elhívás, érdemes arra, hogy teljesen neki szenteljük a figyelmünket.

Évekkel később újra gyakorlom a kapcsolatot, amit egykor a mentorommal folytattam. Egy csésze kávé és nyitott Biblia felett találkozom gyülekezetünk főiskolás lányaival. Beszélgetünk az életről, a bűnről, kapcsolatokról, karrierdöntésekről – mindenféléről! Időnként specifikusan az Írásról elmélkedünk, máskor pedig megosztjuk egymással életünk történéseit. Gyakran úgy jövök el ezekről az alkalmakról, hogy így imádkozom: „Atyám, tartsd őt közel magadhoz! Add, hogy ez az együtt töltött idő ne vesszen kárba! Segítsd őt, hogy meglássa irántad érzett szereteted nagyságát és engedd, hogy örökre megváltoztassa az életét!”

Még nem tekinthetek megelégedéssel Isten gyümölcseinek növekedésére az életükben, de azt tudom, hogy Isten arra hív, hogy ne tartsam meg szeretetét magamnak. „Igen, Isten kezdte el bennetek ezt a jó munkát. S ő folytatni is fogja mindaddig, amíg Krisztus Jézus vissza nem jön, és addig a napig tökéletesen be is fogja fejezni — ebben egészen biztos vagyok.” (Filippi 1:6). Már nagyon várom, hogy egy nap majd elküldhessem az emailt, amiben ez áll: „Nagyon büszke vagyok arra, ahogy az életedet éled.”

Eredeti: https://lovegodgreatly.com/love-the-way-of-the-disciple/

Fordította: Szabó Eszter

A tanítványi lét fontossága

A szüleim szeretik elmesélni első evangelizációs törekvésem történetét, amikor is az iskolabuszon megtanítottam a többi gyereknek a „Jézus szeret minden kicsi gyermeket” című dalt. Rájöttem ugyanis, hogy az egyik barátom még nem hallott Jézusról, ezért elénekeltem neki a dalt, és megkértem, hogy tanítsa meg az éneket a szüleinek is. Ezt követően úgy mentem haza, hogy biztos voltam benne, a következő hétre már ők is keresztények lesznek.

Bár remélhetőleg azóta az iskolás eset óta némileg felnőttem, néha aggaszt, hogy az evangélium megosztásához való hozzáállásom nem változott túl sokat. Elmondom a legfontosabbak, remélem a legjobbakat, aztán a saját megállómban leszállok a buszról. Sok gyülekezet cselekszik így, nem is feltétlenül tudatosan. Sokszor csak a számokra összpontosítunk: a megtérések számára, arra, hogy hányszor osztottuk meg az evangéliumot, illetve hogy hányan merítkeztek be. A feladatunkat az evangélium megosztásának felelősségére korlátozzuk, aztán hagyjuk, hogy az emberek a többit egyedül oldják meg.

Pál és Barnabás szokatlan visszaútja Antiókhiába az Apostolok cselekedetei 14. fejezetében rámutat arra, hogy máshogy is lehet gondolkozni az evangelizációról. Derbéi sikeres szolgálatuk után (14:21) visszaindultak Antiókhiókiába, azonban nem a szokásos délkeleti úton haladtak a szíriai Antiókhiába, hanem visszamentek arra, amerről jöttek: Lisztrába, majd Ikóniumba és csak utána Antiókhiába. Ezeket a városokat nemcsak azért látogatták meg korábban, hogy megosszák az evangéliumot, kipipálják őket a listán, majd hazatérjenek. Pál és Barnabás visszatértek az általuk megalapított gyülekezetekbe, „mindenhol megerősítették a tanítványokat” emlékeztetve őket arra, sok szenvedésen kell még keresztülmenniük, amíg el nem jutnak Isten királyságába (14:22). Nem hagyták az újonnan megtérteket vezetés és helyes tanítás nélkül: visszatértek, és olyan vezetőket jelöltek ki, akiket, hitük szerint, Isten használni tudott az Ő nyájának legeltetésére (14:23).

Pál és Barnabás viselkedése valami nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha közülünk sokan nem utaznak többszáz kilométert azért, hogy terjesszék az örömhírt. Bemutatták a tanítványi lét fontosságát. Bíztak abban, hogy ezek az újonnan megtért keresztényeket a bennük lakó Szent Szellem által Isten védelmezi és szenteli meg. Felismerték az elhívásukat arra, hogy ennek a folyamatnak ők is részeseivé váljanak, mégsem gondolták úgy, hogy az egész munkát nekik kellene elvégezni, hanem imával és böjttel keresték Isten iránymutatását. Tudták, hogy ezeknek a fiatal hívőknek milyen fontos a bátortás, a tanítás és az irányítás, és az Istentől kapott feladathoz végig hűségesek maradtak, nem csupán az elején.

Kit bízott rád Isten, hogy tanítsd? Pál és Barnabás munkássága lenyűgözőnek és izgalmasnak tűnhet, de valójában sokkal hétköznapibb lehetett, mint ahogy mi azt képzeljük. Napokon keresztül csak utaztak egyik városból a másikba. Amikor bátorították a fiatal gyülekezeteket, azt nem mindig nagy horderejű beszédeken vagy sorsfordító pillanatokon keresztül tették. Néha talán mindennapi beszélgetéseken, apró szolgálatokon, kis lehetőségek megragadásán keresztül fordították az emberek figyelmét Isten királysága felé. Talán észre sem vesszük azt a lehetőséget, ami az orrunk előtt hever, hogy gyarapítsuk Isten királyságát, terjesszük az evangéliumot és megváltoztassuk emberek életét. Ahelyett, hogy máris egy következő dologba kezdenénk – a következő város, a következő misszió, a következő ember –, sokan közülünk talán épp arra kapunk elhívást, hogy visszatérjünk.

Visszatérni az emberekhez, akiknek szükségük van a te iránymutatásodra és szeretetedre. Visszatérni gyülekezetekhez, melyeknek szükségük van a te jelenlétedre. Visszatérni közösségekbe, ahol szükség van a te szolgálatodra. A visszafelé vezető út se nem könnyű, se nem gyors – erről Pál és Barnabás is mesélhetne, miután ismét végigjárták ugyanazokat a városokat – de kifizetődő.

Forrás: https://lovegodgreatly.com/the-importance-of-discipleship/

Fordította: Szabó Eszter

Egységben az Evangéliumért

Isten üzenete egyre több embert ért el. Jeruzsálemben megsokszorozódott Jézus tanítványainak száma. Még a papok közül is sokan hittek Jézusban, és engedelmeskedtek neki. – Apostolok cselekedetei 6:7

Szeretem Isten Szavát és azt, hogy semmi sem akadályozhatja meg a terjedését, mert ilyen Isten megváltó ereje. Mindenfelé vannak még emberek, akiknek szükségük van Isten Szavára a megmeneküléshez és az Ige Isten azon hűséges tanítványain keresztül terjed, akik készek arra, hogy elvigyék az Üzenetet oda, ahol még nem hallottak róla. Vidékre, a városi területekre, a nagyvárosokba, az iskolákba – mindenhová és bárhová!

A tanítvány szó görögül így hangzik ’mathetes’, ami követőt vagy tanulót is jelent. Krisztus tanítványai vagyunk, Krisztustól tanulunk, Őt követjük. Isten minden igaz tanítványát megerősíti Szava és a Szentlélek által, hogy tudja terjeszteni az Ő szeretetét és evangéliumát a minket körülvevő világban azok felé, akik még nem ismerik Őt.

Mindig is foglalkoztatott, hogy Jézus, mielőtt felment volna a Mennybe, miért imádkozott pont azért, hogy a tanítványok is egyek legyenek, ahogy Ő is egy az Atyával. Nem gazdagságot vagy védelmet kért számukra, hanem azt, hogy az Atya szervezze egységbe őket. Miért? Mert követőiként egyeknek kell lennünk ahhoz, hogy megmutathassuk az Ő szeretetét. Egy ember egyedül nem lenne képes rá, nem is tudna egyszerre mindenhol ott lenni. Mindannyian Krisztus testének tagjai vagyunk, eltérő és egyedi feladatokkal. De lélekben egységben kell lennünk, hogy együtt tudjuk továbbadni az evangéliumot.

Egységben, a Szentlélek és Isten szavának segítségével erőt kapunk arra, hogy elvigyük Jézus hírét mindenhová.

A kérdés már csak az, hogy egységben vagy széthúzásban vagyunk-e hívő testvéreinkkel? Szeretjük Isten Szavát és szinte mohón olvassuk? Minden nap keressük az alkalmat arra, hogy az Ő lábainál tanulhassunk? Mert csak akkor válhatnak a körülöttünk élők is Jézus követőivé, ha így teszünk. A mai igeszakaszban a papok voltak a bálványimádók, a mi életünkben kik azok, akik még nem ismerik Jézust, esetleg a szüleink, a gyermekeink vagy a kollégáink?

Atyám, köszönöm neked, hogy Szentlelked és Igéd segít nekünk abban, hogy hű tanítványaid maradjunk. Köszönöm, hogy Igéd által ma is emlékeztetsz arra, hogy erőt kaptunk tőled. Azért imádkozom, hogy minden gyermeked, éljenek bárhol is ebben a világban, ismerje fel, hogy milyen nagy ajándékot és erőt adtál ahhoz, hogy terjeszteni tudjuk Szavadat mindenfelé és ezáltal igaz tanítványaiddá váljunk. Jézus nevében, Ámen.

Forrás: https://lovegodgreatly.com/united-for-the-gospel/

Fordította: Szabó Eszter

Ragyogni, amikor nincsenek rendben a dolgok

Mostanában, amikor megnyitom az Instagramot, gyakran egy különleges pólóreklámot látok az alábbi felirattal: „Minden rendben”. A felsőn ez a felirat ismétlődik a szivárvány minden színében pompázva. Mintha ezeknek a szavaknak a szajkózása végül elhitetné velünk, hogy igazak. Az egyik dolog, amit az utóbbi időben észrevettem az az, hogy mennyire arra vágyik a világ, hogy fülbemászó szlogenekkel és agyafúrt termékekkel mindent helyrehozzon.

És éppen ebben az időszakban Isten a szívemre helyezte, hogy tartsak egy vásárlási böjtöt. A gyors online vásárlások és a boltokban való sétálgatás könnyű módszernek tűntek a súlyos érzelmek feldolgozására. Ahelyett, hogy Istent kerestem volna, és keményen dolgoztam volna azért, hogy egészséges és teljes életet éljek, a kevésbé fájdalmas és kevésbé hatékony megoldást választottam, amely lassan bálvánnyá vált. Ahogy Isten végigjárta velem ezt az utat, a Szent Szellem megnyitotta a szemem, hogy tisztábban lássam azokat az üzeneteket, amelyek annyira elkábítottak:

A világ folyamatosan azt kiabálta, hogy „ha EZT megszereznéd, minden rendben lenne.”

Isten csendesen hív, hogy hozzuk elé minden kimerültségünket, tökéletlenségünket, küzdelmünket és kétségünket, és bízzuk azokat az Ő gondjaira. Az igazság az, nincs minden rendben. De attól, hogy ezt felismertük, még nem kell megtorpannunk, vagy ezt kibúvóként használnunk és emiatt bármit is feladnunk. Az első gyülekezet férfijaihoz és nőihez hasonlóan nekünk is van döntési szabadságunk arra, hogy örömet találjunk annak a reménynek a megosztásában, amelyet Jézusban kaptunk.

Az Apostolok cselekedeteinek 5. fejezete összefoglalja, miért fontos az, hogy mindenünket Jézusnak adjuk (1-11. versek), és beszél továbbá a legnagyobb jelekről és csodákról, amelyeket az apostolok Jeruzsálemben tettek (12-16. versek), illetve ugyanezeknek az apostoloknak a bebörtönzéséről, szabadulásáról, vallatásáról, megveréséről és megmeneküléséről (17–42. versek). Egyértelműen nem volt könnyű és nem volt „minden rendben” az apostolok életében. Tudatában voltak annak, hogy mindenük odaadása könnyen jelentheti életük feláldozását, mégis felismerték, hogy a Jézusról szóló jó hír megosztásának lehetősége megéri a kockázatot.

Amikor hajlandó vagy mindent odaadni, akkor az akadályok és az áldozatok kiváló lehetőséget nyújtanak az örvendezésre.

A 34. versben találkozunk egy Gamáliél nevű farizeussal, aki múltbeli tapasztalatait használja arra, hogy meggyőzze a tanácsot, ezáltal megmentve az apostolok életét. Rámutat arra, hogy ha ezek a tettek csupán emberi forrásból származnak, akkor a végén minden kudarcba fullad és darabokra hullik. Ha viszont valóban Istentől származnak, akkor a tanács semmit sem tehet annak megakadályozására, amit Isten eltervezett. A tanács egyetértett, és bár az apostolokat megverték, az életük megmenekült, ők pedig „nagy örömmel mentek ki a Főtanács elől, mert nem szégyennek, hanem dicsőségnek tartották, hogy Jézusért szenvedtek.” (Ap. Csel. 5:41)

És nem hagyták abba a tanítást és a prédikálást.

„Azonban a tiltás ellenére sem hagyták abba a nép tanítását. Minden nap hirdették a Templomban és a családi otthonokban az örömüzenetet, hogy Jézus a Messiás.” (Ap. Csel. 5:42) Nincs minden rendben. De barátom, pont most kell a keresztényeknek a legfényesebben ragyogniuk! Örömteli szívvel, bölcsességgel és a Szent Szellem erejével szembe tudunk szállni a nehéz helyzetekkel, mert miénk a kegyelem és a Jézus Krisztusról szóló örömhír. Ne hagyjuk abba azt, amire Isten elhívott minket! A világnak nem egy újabb gyors megoldásra vagy aranyos pólóra van szüksége, hanem arra, hogy segítsünk egymásnak megtanulni nagyon szeretni Istent.

Forrás: https://lovegodgreatly.com/shine-in-the-un-fine/

Fordította: Pfaff Mária