Olyan helyen és időben nőttem fel, ahol a WWJD? (Mit tenne Jézus? angolul What would Jesus do?) karkötők népszerűek voltak. Olyan sok volt belőlük, hogy szinte klisévé, tömeges paródiává váltak.
De valójában ez egy remek kérdés, amit minden helyzetben feltehetünk magunknak. Mit tenne Jézus?
Vajon áthidalná a politikai konfliktusokat azért, hogy azt az embert is szeresse, aki vele ellentétes véleményen van? Bizonyára.
Vajon szeretettel és kegyelemmel fordulna a megtört emberekhez, ahelyett, hogy lekicsinyelné az igazságot, amit Isten a Biblián keresztül közölt velünk? Biztosan.
De hogyan élhetnénk úgy, mint Jézus?
János harmadik levelének 11. versében ez áll: „Szeretett testvérem, ne a rosszat kövesd, hanem a jót. Aki a jót cselekszi, az Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta az Istent.”
A felszínt kapargatva ez viszonylag könnyűnek tűnhet, de a világ különösen cseles a határok feszegetésében. Az, ami látszólag jó, nem biztos, hogy kedves is. Ami eleinte helyénvalónak tűnik, lehet valójában álruhás képmutatása csupán a népszerűségnek vagy a politikai korrektségnek.
Hálásak lehetünk azért, hogy (ahogy mindig) a Biblia most is segít nekünk.
A Filippi 4:8-ban ez áll: „Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”
A Galata 5:22-23 szintén iránymutatást ad arra, hová irányítsuk az energiánkat és milyen tulajdonságokat alakít ki a Szentlélek az életünkben. „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.”
Nem utánozhatjuk Isten hatalmát, mindenhatóságát vagy örökkévalóságát, de tökéletes példát kaptunk a jóságra – és az Isten szerint valóságra – Jézusban.
C.S Lewis olyan szépen írt erről a Szeretet négy arca című művében: „Életünk során, Isten utánzása – azaz a szándékos másolás, amely független az Ő képmására alkotott mivoltunktól és természetünktől – alatt a megtestesült Isten utánzását kell értenünk. Példaképünk nem csupán a kereszten függő Jézus, hanem az ácsműhely, az út, a tömeg, a zajos követelések, a goromba ellenállás, a békétlenség, a félbeszakítások és a magánéletet nélkülözésének Jézusa. És habár, érdekes módon, ez annyira más, mint amit mi isteni létnek tekintünk, mégis, ez nem csak olyan, mint, de maga az isteni élet emberi körülmények közötti működése.” (nem hivatalos fordítás)
Sosem leszünk tökéletesek, de harcolnunk, imádkoznunk és gyakorolnunk kell azért, hogy az Ő igaz gyermekei lehessünk.
Hadd nyerjen a világ az életünkön keresztül bepillantást élő Istenünk jóságába és a mennyei reménységünkbe!
Néhány évvel ezelőtt az egyik főiskolai mentorom felvette velem a kapcsolatot, miután hosszú ideig nem is hallottunk egymásról. Egyetemistaként nagyon közel álltunk egymáshoz, de aztán az élet közbeszólt. Elköltöztem, férjhez mentem, családot alapítottam, majd mivel közel egy évtizedig másik államban éltem – a karácsonyi üdvözlőlapokon és alkalmankénti email váltáson kívül – nem tartottuk egymással a kapcsolatot. Néhány évenként megbeszéltük életünk nagy történéseit és ilyenkor mindig úgy éreztem, elmerülök a bölcsességében.
Egy nap, az egyik ilyen beszélgetésünk után, emailt kaptam tőle, amiben ezek az életet adó szavak álltak: „Nagyon büszke vagyok arra, ahogy az életedet éled.” A szememet elöntötték a könnyek, majd végigcsorogtak az arcomon, mert ezek a szavak magukban hordozták mentorom szeretetét és életet leheltek belém.
Iránymutatására, tanítására és mind időbeli, mint anyagi áldozatára úgy tekintett egykori tanárom, mint a szeretetteljes befektetésre az életembe. Az Úr iránt és irántam érzett szeretete miatt ennyi év elteltével is az Úrral járok (bár tökéletlenül) és arra vágyom, hogy az életemet az igazság szerint éljem.
Szeretem, Jézus szavait a Nagy Parancsolatban, hogy menjünk el az egész világra és tegyünk tanítványokká másokat: „Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevébe! Tanítsátok őket, hogy engedelmeskedjenek mindannak, amit én parancsoltam nektek!” (Máté 28:19-20).
János harmadik levelének negyedik verse rámutat a szépségre, ami a nagy parancsolatnak való engedelmesség következtében vár minket: „Semmi sem szerezhet nagyobb örömöt nekem, mint ha azt hallom, hogy gyermekeim az igazság útját követik.” Micsoda boldogság tudni, hogy a királyságért folytatott munkád jó gyümölcsöt terem! Mély megelégedést ad, ha a ma elvégzett munka és a szeretet, amit megosztunk másokkal, egy nap gyökeret ereszt és hűséggé, igazsággá növekszik.
Hát nem ez a tanítványság útja?
Megismerni Isten szeretetének gazdagságát, tanulni róla és látni „akcióban”, már életünk hajnalán, majd engedni, hogy az életünket valami csodálatossá formálja – aztán egy nap azzá válni, aki megfogja egy hitben fiatalabb társának a kezét és segíti őt eligazodni az élet örömeinek és nehézségeinek tengerében?
Jézus tanítványaiként nekünk is tanítókká kell válnunk – ez egy áldott, életadó elhívás, érdemes arra, hogy teljesen neki szenteljük a figyelmünket.
Évekkel később újra gyakorlom a kapcsolatot, amit egykor a mentorommal folytattam. Egy csésze kávé és nyitott Biblia felett találkozom gyülekezetünk főiskolás lányaival. Beszélgetünk az életről, a bűnről, kapcsolatokról, karrierdöntésekről – mindenféléről! Időnként specifikusan az Írásról elmélkedünk, máskor pedig megosztjuk egymással életünk történéseit. Gyakran úgy jövök el ezekről az alkalmakról, hogy így imádkozom: „Atyám, tartsd őt közel magadhoz! Add, hogy ez az együtt töltött idő ne vesszen kárba! Segítsd őt, hogy meglássa irántad érzett szereteted nagyságát és engedd, hogy örökre megváltoztassa az életét!”
Még nem tekinthetek megelégedéssel Isten gyümölcseinek növekedésére az életükben, de azt tudom, hogy Isten arra hív, hogy ne tartsam meg szeretetét magamnak. „Igen, Isten kezdte el bennetek ezt a jó munkát. S ő folytatni is fogja mindaddig, amíg Krisztus Jézus vissza nem jön, és addig a napig tökéletesen be is fogja fejezni — ebben egészen biztos vagyok.” (Filippi 1:6). Már nagyon várom, hogy egy nap majd elküldhessem az emailt, amiben ez áll: „Nagyon büszke vagyok arra, ahogy az életedet éled.”
János második levelének első négy versében összesen ötször szerepel az igazság szó.
Hitünk alapja az igazság, erre mutat rá a János 8:32, ami így szól: „megismertétek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.”
Anyaként én is tanúsíthatom, hogy mekkora öröm tölti el a szívem, hogy a gyermekeim az igazság szerint élnek. Mindig öröm látni, amikor gyerekek felnőnek és igazságban járnak, de van abban valami plusz boldogság, ha azokat látod Isten Szava szerint élni, akiket te magad tanítottál. Úgy gondolom, hogy ez tükröződik vissza a 2 János 4-ben, amikor János azt írja, hogy „nagyon megörült”, a hívők Isten parancsolatai szerint járnak.
Egy szó különösen kiugrik nekem ebből az igerészből: „olyanokat”. János azt mondja: „Nagyon megörültem, amikor gyermekeid között olyanokat találtam, akik az igazság útján járnak, ahogy az Atya-Isten parancsolta.” (2 János 4) Ez azt jelenti, hogy voltak olyanok is, akik nem az igazság szerint éltek. Ez egy megszívlelendő figyelmeztetés! Milyen rémisztő ez a valóság. Olyasmi, ami miatt minden nap térdre kell ereszkednünk.
Egy valamit biztosan tudok: a hűtlenség, a válás, az egyedülálló anyaság ellenére, ma sokkal szenvedélyesebb és odafigyelőbb anya vagyok, mint voltam a családom szétbomlása előtt. A pusztulás, ami a családomat érte, lehetőséget adott arra, hogy felálljak és komolyan vegyem gyermekeim megtérését. Nem gondolhattam többé, hogy biztonságban, az ellenség hatókörén kívül élünk. Nem mintha előtte nem vettem volna komolyan a hitüket, de teljesen más, ha egy olyan támadást tapasztalsz, mint amilyet mi átéltünk a családommal. A Sátán nem csak rossz anyával kezdett ki, de ma már gyermekeim is szenvedélyes imaharcosok, akik saját szemükkel látják Isten jóságát és gondviselését az életükben, miközben újraépítettük az életünket a hamvainkból. Azt, ami a pusztulásunkat célozta, az Úr jóra fordította, az Ő dicsőségére. Ez az igazság!
Ebbe az igazságba kellett kapaszkodnom a sötét napokban is, és ebbe kapaszkodok ma is, miközben az új életemet élem. (Az is segít, ha a gondolataimnál hangosabb dicsőítő énekeket hallgatok!) Valóban harc folyik a gondolatainkért! Minden hazugságtól, ami befészkelte magát a gondolatainkba és minden helyesnek tűnő kísértéstől az igazság szabadított meg. A csalódottság olyan játszótér, ahol az ellenségünk élvezettel játszik és gáncsol ki minket. De a veszteség, a gyász és a csalódottság idején még erősebben kell kapaszkodnunk Isten igazságába, és megélni azt, amit hiszünk. Nem engedhetjük meg, hogy csak nyugtázzuk az igazságot, vagy gyermekkori emlékeink közé soroljuk, hinnünk kell benne és a szerint kell élnünk ma is.
Amikor árultuk a házunkat, a gyerekekkel minden este imádkoztunk és elmondtuk, hogy bár nem tudjuk a ház eladása után hová fogunk költözni, hisszük, hogy az Úrnak jó terve van velünk. Olvastuk a Bibliát (Róma 8:28, Galata 6:9, Jeremiás 29:11), elmondtuk az ígéreteit és hittünk a Szavának. Könnyen elmerülhettünk volna a félelemben és a kételyben, de ehelyett az Úrban bíztunk. Sátán legnagyobb vágya az volt, hogy félrevezessen minket, és rávegyen arra, hogy megkérdőjelezzük a számunkra kedves értékeket és igazságokat.
A házunkat pont jókor adtuk el és gyermekeimmel megláttuk, hogy mit tervezett számunka Isten. A hét éves fiam mondta ki először: Anyu, miközben mi arra vártunk, hogy eladjuk a házat, Isten építette az otthonunkat.
És akkor próbálj meg ne sírni!
Úgy gondolom, hogy nem volt nagyszerűbb pillanat, mint amikor saját fiam ismerte fel, mit tett értünk Isten.
Ha János örvendezett azon, hogy a hívők megtartották az igazságot, el tudod képzelni, mennyire örülnek a mennyben, ha igazságban, szeretetben, kegyelemben és könyörületben élünk?
Ima:Uram, köszönöm az igazságodat. Köszönöm, hogy Te közel vagy a megtört szívűekhez. Köszönöm a tervedet, hogy távol tarts az ártalmaktól. A Te Szavad az igazság és ez az igazság csengjen mindenki fülébe, akinek szüksége van Rád, vagy az emlékeztetőre, hogy ki vagy Te ma is.
Amikor Izraelbe látogattam, számomra az út egyik legjelentőségteljesebb pontja a Jordán folyó meglátogatása volt, amely azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Amikor a Jordánra gondoltam, egy buja folyópartot láttam magam előtt tele zöldellő fákkal és dús fűvel. Úgy gondoltam, egy hatalmas folyót látok majd, tisztát és hömpölygőt, tele élettel és szépséggel.
Mégsem ez a látvány fogadott.
A Jordán – legalábbis ott, ahol jártunk – keskeny volt, a partról pedig egy nagy amfiteátrum nyúlt a zavaros és piszkos vízbe. Még a bokáig érő vízben állva sem láttuk a lábujjainkat! Az amfiteátrumot azért építették fel, hogy befogadja a sok turistacsoportot, amelyek ellátogatnak arra a helyre, ahol János feltételezhetően megkeresztelte Jézust.
Annak ellenére, hogy az elképzelt kép teljesen különbözött attól, amit láttam, mégis könnyekig hatódtam. Jézust, Isten Fiát, a világ Megváltóját egy egyszerű, hétköznapi helyen merítették be. Szolgálatát egy átlagos, mindennapi helyszínen kezdte. Amint ez tudatosult bennem, megdöbbentem alázatán. Isten Fiaként megkövetelhetett volna bármilyen szertartást és pompát, hogy tudassa a világgal, megérkezett. Ehelyett egy szerény helyet választott a folyóparton.
Így kezdődött Jézus szolgálata. Miután Jézust megkeresztelték a Jordán vizében, a Szent Szellem galambként szállt le rá (Lukács 3:21), aztán az égből egy hang hallatszott: „Te vagy a Fiam, szeretlek téged, és benned gyönyörködöm”(Lukács 3:22). Ezzel a mennyei kenettel tudatta Isten azokkal, akik Jézust körülvették, hogy ki is áll előttük. Keresztelő János azt vallotta Jézusról: „Mivel pedig szemtanúja voltam annak, hogy ez beteljesedett, ezért tanúsítom, hogy ő az Isten Fia.” (János 1:34). Ez az esemény jelentette Jézus földi szolgálatának kezdetét. Keresztsége után Jézus hirdette Isten eljövendő országát, meggyógyította a betegeket és elhívta tanítványait.
Jézus szolgálatának másik szerény állomása az, ahol megfeszítették. Jézust vélhetően a város mai területén belül feszítették keresztre, de annak idején ez csupán egy kis kőfejtő volt, közvetlenül a város kapuján kívül. Semmi díszes vagy különleges nem volt benne. Ez volt az a hely, ahol a római tisztviselők kíméletlenül kivégezték azokat a bűnözőket, akiket meg akartak alázni; a legkevésbé sem alkalmas hely egy királyi temetéshez.
Jézus keresztre feszítésének színhelye semmivel sem csökkentette az esemény jelentőségét. Vére ugyan Jeruzsálemben egy szerény, említésre sem méltó helyen ömlött, de áldozatának mértéke mindent megváltoztatott. Jézus egy bűntelen életet követően meghalt, hogy megfizessen mindenki bűneiért.
Jézus isteni mivolta által áldozata örökkévaló. Mivel Jézus örök, áldozata fedezi azt az örök adósságot, amellyel bűnünk miatt vagyunk adósok. Jézus emberré válásával elfoglalta helyünket. Isten nem halhat meg, de, mivel emberré lett, Jézus vállalta a mindannyiunk által megérdemelt halált.
Az 1 János 5:5–12-ben János megerősítette ezt a bizonyságot Jézusról: Jézus az Isten Fia, és az egyetlen út az örök élethez rajta keresztül vezet. János ebben a levélben foglalkozik a hamis tanításokkal, melyek felütötték fejüket az egyházban. Néhányan azt állították, hogy Jézus nem teljesen Isten: mindössze egy olyan ember, akit Isten a hírnökének választott. Néhányan ezzel szemben azt vallották, hogy Jézus nem teljesen ember: hogy Jézus Isten és nem vált teljesen emberré.
Jézus isteni és emberi mivolta nem választható el egymástól. Ő Isten Fia. Ő teljes mértékben isten: nem csak része Istennek és nem csak egy parancsnokhelyettes. Jézus Isten. Jézus teljes mértékben ember. Egy zsidó ember volt, akinek meg kellett tanulnia járni, beszélni és enni. Volt gyermek, kamasz és férfi. Isteni mivoltának teljessége nélkül önmagáról való tanúságtétele hazugság lenne. Emberi mivoltának teljessége nélkül nem halhatott volna meg helyettünk.
És ezt üzeni nekünk az apostol az 1 János 5:5–12-ben, ahol megmagyarázza, hogy Jézus pontosan az volt, aminek vallotta magát: Isten Fia. Jézus teljesen ember és teljesen isten. János kifejtette, hogyan erősítik meg a Jézusról szóló bizonyságtételt a keresztsége (víz), a halála (vér) és a Szent Szellem. Ez a három dolog rendíthetetlen bizonyosságot ad arról, hogy kicsoda Jézus: Isten Fia, akinek örök élete van.
„Ez a tanúságtétel pedig így szól: Isten örök életet adott nekünk – és ez az élet Isten Fiában van. Ebből következik, hogy akiben él a Fiú, annak örök élete van. Akiben viszont nem él az Isten Fia, annak nincs örök élete.” – 1 János 5: 11–12
Ez a bizonyságtétel: Jézus Isten Fia. Jézus nélkül nincs örök életünk. Noha a hiposztatikus egység (Krisztus egyszerre isteni és emberi mivolta) fogalma nem mindig könnyen érthető, békességük lehet az igazságban, hogy Jézussal örök életünk van. Bizonyságtételére alapozhatjuk életünket, mely mindig igaz marad.
Éppen a közös bibliatanulmányozáshoz készülődtem – kényelmesen elrendeztem a székeket, illatos gyertyát gyújtottam, kitettem az ütemtervet – amikor elárasztott a szeretet csoportbéli nőtestvéreim iránt. Kicsi csoportunkat húszas, harmincas éveikben járó nők alkotják. Vannak, akik már dolgoznak közülünk, mások még tanulnak. Vannak egyedülállók, és vannak, akik házasságban élnek. Vannak, születésük óta keresztények, mások csak mostanában találkoztak Jézussal. Számomra nagyon kedves az együtt töltött idő, mert ezek a nők tanították meg nekem, hogyan szerethetem Istent az egész életemmel.
Aznap este később az egyikük megosztotta velünk, hogy hamarosan költözik, és nem tudja, hogyan lesz képes összepakolni a házát, elszállítani a nehéz bútorokat és berendezkedni az új lakásban. Szégyellem, de az első gondolatom az volt: „Majd valaki más segít neki.”. Lefoglalt a munka és az iskola, a napirendembe pedig az is alig fért bele, hogy a saját idegesítő házimunkáimat elvégezzem. Ahogy a körülöttem lévők igaz szívvel segítséget ajánlottak ennek a nőnek, felismertem, hogy milyen sekélyes és hamis volt az a szeretet, amit korábban éreztem.
A szeretet tettekre sarkall. Nem mondhatjuk, hogy szeretjük a másikat, ha utána nem szolgáljuk őt, nem hozunk érte áldozatot, nem keressük a hasznát. A mai igerészben János egy átfogó és radikális képet fest arról, hogy milyen is az igaz szeretet. Amikor azt mondja, hogy mindenki, aki szeret, az Atya gyermeke és ismeri az Atyát, akkor azt állítja, hogy csak Isten teheti képessé gyermekeit arra, hogy önfeláldozó szeretettel szeressék egymást. Megtörtségből és bűnös mivoltunkból fakadóan nem tudjuk így szeretni egymást. Kapcsolatainkban önzők vagyunk, a saját hasznunkat keressük és nem vagyunk tekintettel a másik szükségeire. De Isten megajándékozott minket a Szent Szellemmel azért, hogy betöltsön bennünket és vezessen abban, hogy egymást ilyen radikálisan önzetlen szeretettel tudjuk szeretni.
János első levele arra emlékeztet, hogy magunktól nem tudnánk így szeretni egymást. Az igazi szeretet nem az, ahogy mi szeretjük egymást vagy akár az, ahogy mi szeretjük Istent; az igazi szeretet az, ahogy Isten szeret minket. Isten szeretete szintén tettekre sarkall: Ő elküldte a fiát, hogy engesztelő áldozat legyen a bűneinkért. Ez az igaz szeretet kifejezésének legteljesebb módja. Isten csupán elméleti szeretetet is érezhetett volna irántunk: melegséggel tölthette volna el az, ahogy romlott teremtményeit szemléli a Mennyből. Távolságot tarthatott volna, és prófétákat küldhetett volna, hogy elmondja, szeret minket, de megoldást kínál kétségbeejtő helyzetünkre. Azonban ez nem az az igazi szeret, amit Isten irántunk érez. Ő képtelen volt magunkra hagyni minket szenvedésünkben, megtörtségünkben, gonoszságunkban és bűneink tengerében. Szeretete tettekben nyilvánult meg, és bemutatta a tökéletes áldozatot értünk.
Arra kaptunk elhívást, hogy úgy szeressünk másokat, ahogyan Isten szeret minket. A körülöttünk lévő világ sokszor csak az önző, irigy szeretetet ismeri: az emberek csak akkor töltenek egymással időt, ha az számukra kényelmes, csak annyit adnak, amennyit vissza is várnak, együtt mulatnak, de nehézségek esetén szétszélednek. Egymás iránti – önzetlen, nagylelkű, tettekben megnyilvánuló – szeretetünk tanúbizonyság a világ számára. A valódi szeretetre éhes emberek általunk bepillantást nyerhetnek Isten szeretetébe, és így megismertethetjük velük a mindenek felett álló, legnagyobb szeretetet.
Olvastál már bármit a szeretetnyelvekről vagy próbáltad már kitalálni, milyen módon szeretsz szeretetet kapni? Amikor a férjemmel jegyesoktatáson vettünk részt, tesztet töltöttünk ki, hogy megtudjuk, mi a szeretetnyelvünk. A házasság elmúlt tizennégy éve alapján biztosíthatlak titeket arról, hogy az eredmények nagyon helytállóak voltak, még ha szöges ellentétben álltak is egymással.
Az én szeretetnyelveim az ajándékozás és a dicsérő szavak, míg neki a testi érintés és szívességek. Ő csodálattal figyeli, ahogy életet lehelek a születésnapokba és az ajándékozós ünnepekbe, én pedig álmélkodva dőlök hátra, miközben ő és lányunk állandóan egymást ölelgetik. Számomra egy olyan teendő, mint a mosogatógép kiürítése, egyszerűen egy elvégzendő feladat. A szemét kidobása vagy a konyha kitakarítása munka után számára a szeretet megnyilvánulása.
Úgy tűnik, nyolcéves lányunk fő szeretetnyelve a minőségi idő: folyton elismétli, mennyire szuper, amikor hárman csinálunk valami újat vagy szórakoztatót. Más embereket jól szeretni azt jelenti, hogy nemcsak a szavainkat vetjük latba, hanem a tetteinket is, és csodálatos Istenünk szeretetét utánozzuk, aki tudja, hogyan kell tökéletesen szeretni minket.
Mai verseink János első levelében arra emlékeztetnek, hogy nemcsak a kimondott szavakkal szeretünk, hanem cselekedeteinkkel és az általunk elhitt igazsággal is. János levelének célja, hogy visszavezesse a hívőket a hit alapjaihoz. Számára a középpontban az igazság áll, nem pedig a vélemény, és olvasói figyelmét visszairányítja Jézus legfontosabb parancsolatára: szeressétek Istent és szeressetek másokat.
János „kedves gyermekeiként” szólítja meg hallgatóságát és ezt a kifejezést hét alkalommal használja levelében. Az apostol ezáltal nem lekicsinyelni szeretné őket, hanem szeretetteljesen eleveníti fel Isten országát, ahol az utolsókból lesznek az elsők. A Lukács 10:21-ben Jézus magasztalja a Szent Szellemet, aki elrejti a dolgokat a bölcsek elől és kinyilatkoztatja azokat a kisgyermekek számára. A Márk 10:14-ben Jézus arra ösztönzi tanítványait, hogy engedjék Hozzá a kisgyermekeket, mert övék az Isten országa. János olyan gyengédséggel és igazan ír, akárcsak egy apa a gyermekeinek vagy egy lelkész a gyülekezetének.
Ha átadtuk életünket Krisztusnak, és hisszük, hogy egyedül Ő a világ Megváltója, képesek vagyunk engedelmeskedni Neki. Ahogy hitünkben megerősödünk, az iránta való szeretetünkből fakad a vágyunk, hogy kedvére tegyünk és kövessük parancsait. Amikor felismerjük az irántunk érzett szeretetét, képesek vagyunk törődni hívőtársainkkal és a minket körülvevő világgal és szeretettel viszonyulni feléjük. A Krisztusba vetett hit, a parancsolatai iránti engedelmesség és a mások iránti szeretet mind központi elemei a Krisztussal járásunknak. Ebben akkor nyerünk majd bizonyosságot, ha egyre közelebb kerülünk Hozzá, és folyamatosan átadjuk Neki életünket és szívünket.
Abból tudják, hogy keresztények vagyunk, hogy szeretünk. Olyan szeretettel szeretünk, amelyet nem korlátoznak a szeretetnyelvek vagy a személyiségtesztek, hanem a Jézussal szorosan kapcsolatban álló szív túlcsordulásából fakad. Amikor hitünket Isten iránti engedelmességünk révén gyakoroljuk, az eredmény a szeretet. Szeretünk, mert Ő szeretett minket először, és amikor Isten példáját követjük, akkor másokat is jól tudunk szeretni, ezáltal mélyebb kapcsolatra hívva őket azzal, Aki már akkor szeretett minket, amikor még nem voltunk mások, mint szeretetlen roncsok.
János levelei nehéz levelek, tele mély tanításokkal, figyelmeztetéssel, intéssel és bátorítással. Ennek egyik oka az, hogy addigra János kivételével már minden apostol meghalt. Ő maradt utoljára, ezért több tudós is úgy gondolja, hogy az „utolsó óra” kifejezés az apostoli kor végét jelzi. Mások úgy gondolják, hogy a kifejezés a Jézus feltámadása és második eljövetele között eltelt időre vonatkozik. Mi most éppen ezekben „az utolsó órákban” élünk.
Az egyik probléma, amivel akkoriban az egyháznak meg kellett küzdenie, a hamis tanítók, vagyis „antikrisztusok” megjelenése volt. Ez a kifejezés itt most nem egyetlen személyre vonatkozik, aki nagy hatalommal bír és sokakat megtéveszt. Itt azokat illeti a szerző ezzel a névvel, akik hazugságokat terjesztettek Jézusról, méghozzá szenvedélyesen és meggyőződéssel. Az „antikrisztus” szó jelentése Krisztus- vagy Messiásellenes, és ilyenből János korában több is akadt. Ezt a kifejezést nem azokra az emberekre használták, akik apróbb dolgokban tévedtek a tanításaik során; ezek az „antikrisztusok” az Írással teljesen ellentétes dolgokat tanítottak arról, hogy kicsoda Jézus és mit tett.
És hogy milyen tanításokkal álltak elő?
A hamis tanítók vagy „antikrisztusok” sok mindent tagadtak, köztük Jézus isteni mivoltát is. Nem hitték el, hogy Ő a világ Megmentője és Megváltója. Azt is tagadták, hogy Jézus az Atyától származott volna, szerintük Ő is csupán egy teremtmény volt. Némelyek közülük úgy gondolták, hogy nem az Atya Isten, hanem az angyalok teremtették a világot.
„Mi a legnagyobb hazugság? Az, ha valaki azt állítja, hogy Jézus nem a Messiás. Aki ezt mondja, az Krisztus ellensége, mert nem akarja elismerni az Atya-Isten és a Fiú hatalmát.” – 1 János 2:22
„Ha viszont ezt nem ismeri el, és nem akarja kimondani, akkor nem Istentől jött. Ez a Krisztus Ellenségének szelleme, akiről hallottátok, hogy el fog jönni a világra, és már itt is van.” – 1 János 4:3
„Mert sokan vannak szerte a világon, akik becsapják az embereket: letagadják, hogy Jézus Krisztus emberi testben jött el a világra. Aki ezt mondja, az hamis tanító, Krisztus ellensége.” – 2 János 1:7
Sok időt tölthetnénk azzal, hogy azokat a veszélyes tanokat taglaljuk, amelyeket ezek az emberek vallottak, azonban napjainkban is sok hasonló esettel találkozunk. Vallásos emberekről beszélek, akik tudják, hogyan használják a megfelelő szavakat, mégis veszélyes dolgokat tanítanak, hiszen a Biblia állításaival teljesen ellentétes dolgokat állítanak. Úgy tűnik, mintha tudnák, miről beszélnek, de hamis evangéliumot hirdetnek, olyat, ami kockázatos, hiszen távol megakadályozza az embereket abban, hogy Jézusra, mint megváltásuk reménységére tekintsenek.
Ezektől a magával ragadó, frappáns, ám veszélyes tanításoktól úgy tudjuk megvédeni magunkat, ha ismerjük a Bibliát. Vértezd tehát fel magad az igazsággal!
Ne higgy vakon abban, amit mások mondanak, vess össze mindent Isten szavával, hogy lásd, mi az igazság. Ne engedd, hogy szórakoztató vagy új tanítások magukkal ragadjanak, bármennyire is jól éreznéd magadat tőlük. Az érzéseink nem mindig megbízhatóak, a szívünk pedig olykor csalfa.
„Romlott az ember szíve, minden másnál csalárdabb, javíthatatlan!” – Jeremiás 17:9
Ismerd a Bibliádat! Olvasd, tanulmányozd, imádkozz felette, beszéld meg másokkal és olvasd újra!
Minél jobban ismered az igazságot, annál könnyebben éred tetten a hazugságokat és maradsz meg szilárdan a tudásodban és Istenbe vetett hitedben.
Miután Isten megajándékozott a megváltással, az első dolog, amit elkezdett átalakítani bennem a lázadó természetem volt. Ez volt aztán az Istennek való feladat! Többévnyi szándékos engedetlenség után Isten kegyelméből elköteleztem magam arra, hogy engedelmes leszek Neki, és Őt fogom szolgálni.
A megváltás után a hívő ember élete új irányt vesz és Isten felé tart. Az Istennek való engedelmesség a megújult, szent élet ismertetőjele.
Az engedelmességünk megmutatja az embereknek, hogy kihez ragaszkodunk. Amikor Istent választjuk saját, önző kívánságaink helyett, megmutatjuk, hogy Őt mindennél – még önmagunknál is – jobban szeretjük.
„Ha engedelmeskedünk annak, amit Isten mondott nekünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valóban megismertük őt. Aki azt mondja: „ismerem Istent”, de nem engedelmeskedik Isten szavának, az hazudik, és az igazságnak nincs helye a szívében.” (1 János 2:3–4)
Új hívőként komolyan elköteleztem magam, hogy engedelmeskedni fogok Istennek; szenvedélyemmé, sőt, küldetésemmé vált. Ugyanakkor lassan kezdtem úgy kezelni az engedelmességet, mint olyasvalamit, amivel elnyerhetem Isten jóváhagyását és tetszését.
Ha rosszul bántam egy munkatársammal vagy rosszallóan beszéltem valakiről, rettenetes bűntudat kezdett gyötörni. Azonnal arra gondoltam, hogy el fogom veszíteni Isten szeretetét. A szeretetből történő engedelmesség átadta helyét a félelemből és a törvényeskedő kötelességtudatból fakadó szolgálatnak.
„Mert Istent szeretni annyi, mint engedelmeskedni neki – ez pedig egyáltalán nem nehéz!” (1 János 5:3)
Fontos, hogy odafigyeljünk a szavak sorrendjére az 5. részben. Először Isten szeretete jelenik meg, a mi engedelmességünk csak utána következik.
A hit és a szeretet nem a mi engedelmességünk eredménye. Az Efézus 2:8–9 szerint a hitünk ajándék Istentől, az 1 János 4:19 szerint pedig az egyetlen oka annak, hogy mi szeretjük Istent az, hogy Ő előbb szeretett minket.
Éppen ezért a mi engedelmességünk elvileg minden esetben a következménye Isten irántunk való szeretetének, nem pedig egy ügylet, melynek során elnyerhetjük azt.
Ne értsetek félre. Az Isten Igéje és parancsai iránti engedelmesség elképesztően fontos. Hívőkkénk arra kaptunk elhívást, hogy az életünknek Isten Igéje legyen a biztos alapja. Bölcsességért, tudásért és békességért a Bibliára támaszkodunk. Az Ige a mi biztonságunk forrása és identitásunk záloga.
Ha igazán szeretjük Istent, keressük a lehetőséget, hogy megismerjük Őt és az Ő Igéjét, és hogy megtartsuk parancsait. Ha a hitünk őszinte, akkor engedelmesség lesz a gyümölcse.
De mi történik, ha csalódást okozunk Istennek?
Szerencsére Isten az első perctől kezdve tudja, hogy lesznek mulasztásaink, ezért küldte el nekünk a fiát, Jézust. Jézus megtette azt, amire mi képtelenek voltunk: tökéletesen és teljesen engedelmeskedett Istennek, még a kereszten is.
Mivel Jézus a hívőkben él, ezért Isten úgy lát minket, ahogy Jézust: tökéletesen igaznak, szentnek, szeretett gyermekének. Emiatt szabadon szolgálhatjuk Őt, és teljes szívünkből önfeledten engedelmeskedhetünk Istennek, tudva, hogy Ő mindig szeret minket, bármi történjen is.
„Aki viszont engedelmeskedik Isten szavának, abban az emberben Isten szeretete elérte a célját. Aki azt mondja, hogy Istenben él, annak úgy kell élnie, ahogyan Jézus élt.” (1 János 2:5-6)
Amikor engedetlenek vagyunk Istennel és az Ő Igéjével szemben, vakmerően, szégyenérzet nélkül futhatunk Istenhez, és kegyelmi trónja elé vethetjük magunkat őszintén megvallva, hogy mennyit küzdünk az engedetlenséggel. Őszintén és alázattal kiönthetjük neki a szívünket, majd megbánásunk és bűnvallásunk után bízhatunk Benne. Ezután ismét elkezdhetjük Őt követni, tudva, hogy szeret minket, tudva, hogy már elárasztott bennünket kegyelmével és bocsánatával, és tudva, hogy megbocsátott, megújított és helyreállított.
Ahogy egyre érettebb kereszténnyé váltam és felismertem, hogy Isten szeretete felmérhetetlen és kimeríthetetlen, hogy ugyanúgy szeret még akkor is, ha nem engedelmeskedek Neki, az egész gondolkodásom megváltozott. Ez a könyörületes szeretet arra késztet, hogy újra úgy döntsek, Őt követem, Őt szolgálom és Neki engedelmeskedem, akkor is, ha tudom, nem muszáj így tennem. Az Isten iránti engedelmességem az, amivel dicsőítem Őt az Ő hatalmas szeretetéért.
Amikor elbukunk, ne felejtsük el, hogy a megváltásunknak sosem a viselkedésünk vagy az engedelmességünk az alapja, hogy kivételes pozíciónk Istennél stabil és változhatatlan, és hogy Isten szeretetének teljessége a miénk, és Ő gyönyörködik bennünk.
Nem szabad megfeledkeznünk az Ő szeretetéről. Kövessük Őt engedelmesen újra, meg újra, meg újra!
Életed melyik területén kellene együttműködnöd a Szent Szellemmel, hogy fegyelmezettebb és engedelmesebb legyél Istennek? Hogyan imádkozhatunk érted?
János apostol leveleiben tizenháromszor szólítja fel olvasóit arra, hogy szeressék egymást. Kifejti, hogy ez miért is olyan fontos: ez jelzi a világ számára Jézusba vetett hitünket, így tudunk engedelmeskedni Istennek és ez hoz örömet másoknak és nekünk is.
Ezt a három levelet csaknem kétezer évvel ezelőtt írta valaki, aki együtt járt, beszélt, nevetett és sírt Jézussal. János üzenete ma is időszerű, mert arra tanít, hogy úgy éljünk, ahogyan Jézus élt, úgy szeressünk, ahogyan Jézus szeretett és arra, hogyan válhat teljessé az örömünk Őbenne.
Széles körben elfogadott a nézet, miszerint János 1., 2. és 3. levelét János apostol, a szeretett tanítvány írta, aki egyben János evangéliumának és a Jelenések könyvének is a szerzője. Pál és Péter mártírhalála után, körülbelül Kr.u. 67-ben, János Efézusba költözött, és ott írta meg a leveleit. A tudósok az evangélium és a levelek születését Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történő lerombolása utánra és Kr.u. 95. előttre datálják, amikor is János száműzetésbe vonult Pátmosz szigetére.
Bár más szándékkal, más közönségnek íródtak, János három rövid levele ugyanazt a témát dolgozza fel: egymás szeretetét. János először Jézus Krisztus egyszerre teljesen isteni és teljesen emberi mivoltát elemzi, valamint azt az egységet, amelyet a hívők élvezhetnek, ha osztoznak Krisztus szeretetében. Másodszor arra bátorít, hogy maradjunk hűségesek a Krisztus személyéről szóló igazsághoz és ahhoz, amit értünk tett. Harmadszor arra emlékeztet, hogy Krisztust tartsuk a szívünk, az elménk és a küldetésünk középpontjában.
Ez a három levél arra bátorít minket, hogy kövessük Isten parancsolatait és maradjunk meg Benne. János beavat minket abba, hogy milyen mély kapcsolat van a szeretet és az engedelmesség között, hiszen a mi Isten iránt érzett szeretetünk semmit sem ér az Ő irántunk érzett szeretete nélkül. „Isten előbb szeretett bennünket, ezért tudunk mi is másokat szeretni” (1 János 4:19). Miközben azt kutatjuk, hogy életünkkel hogyan szerethetnénk nagyon Istent, tanulmányozzuk János szavait, melyek éppen ebben nyújtanak iránymutatást és bátorítást.
Milyen gyakran döbbensz meg, ha a megpróbáltatások és hányattatások közepette ismét pofon csapva találod magad?
A Biblia szerint minden hívőnek át kell vészelnie
megpróbáltatásokat és szenvednie kell (1 Péter 4:12–13). Ám amikor ez
velünk történik, gyakran megkérdőjelezzük az okát. Vergődünk és küzdünk, hogy
megszabaduljunk, miközben az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán meglássuk az
egész középpontjában Istent.
Az Apostolok cselekedeteinek 16. fejezetében bepillantást
nyerhetünk abba, miként vezeti Pált Isten a tűzbe, hogy embereket mentsen ki
onnan általa. A 6–8. versek elmondása szerint a Szent Szellem akadályt
állított, és bezárta az ajtót Pál azon törekvése előtt, hogy Efézusba menjen
tanítani. Ehelyett inkább Filippibe vezette őt.
Isten szándékosan küldi az Ő gyermekeit
olyan helyekre, ahol az evangélium még nem terjedt el. Ő isteni mivoltából
fakadóan küld minket a megfelelő helyre a megfelelő időben azért, hogy
megmentsük az elveszetteket.
Filippiben Pál nagy sikereket ért el. Isten a thiathira-i Lídiához vezette el őt, aki nem csupán az első feljegyzett európai keresztény, hanem ő az, aki házában otthont adott az első filippi gyülekezetnek (ApCsel 16:13–15, 40).
Milyen bámulatos teljesítmény a Szent Szellem
részéről!
Ezután Pál egy ördögtől megszállott szolgálólány útjába került. A Szent Szellem által benne munkálkodó erő segítségével Pál azonnal megszabadította a lányt minden ördögi köteléktől és támadástól (ApCsel 16:16–18).
Ismét milyen bámulatos teljesítmény a Szent Szellem
részéről!
Eddig jól látható, miért is vezette Isten Filippibe
Pált: hogy elhintse az egyház magvait és megszabadítsa az ördögtől
megszállottakat. Mindezek által jelentős tettekkel gyarapodott Isten országa.
Azonban épp amikor Isten dicsősége és munkája nyilvánvaló,
akkor kell ébernek lennünk és felkészülnünk a közelgő ellentámadásra (1 Péter 5:8).
Pált és Szilászt letartóztatták, súlyosan megverték és börtönbe vetették, mert
engedelmesen követték Isten útmutatását és hallgattak hívó szavára.
Miért olyan nehéz számunkra, hogy Pál
letartóztatását, megveretését és bebörtönözését bámulatos teljesítményként
tartsuk számon?
Szerintem azért, mert amikor engedelmesek vagyunk,
és Isten nevében jót cselekszünk, elvárjuk, hogy annak fejében Isten megjutalmazzon
minket, és tettünkért cserébe Ő is tegyen majd értünk valami jót. Sajnos ez
azonban nem biblikus.
Az igazság az, hogy Isten gyermekeinek Jézushoz
hasonlóan szenvedéssel és meghurcoltatással kell szembenézniük (Filippi 1:29,
Máté 16:24, 2 Timóteus 1:8–9). Azt nem tudjuk befolyásolni, hogy
szenvedünk-e majd a jövőben, azt viszont megválaszthatjuk, hogy hogyan nézünk
vele szembe.
Vizsgáljuk meg, hogyan is viselte Pál és Szilász az
őket ért szenvedéseket.
A 25. vers szerint Pál és Szilász imádkoztak és
himnuszokkal dicsőítették Istent, miközben a többi rab hallgatta őket. Milyen lenyűgöző!
Még a szenvedéseik és meghurcoltatásaik közepette is annyira be voltak telve
Istennel, hogy Ő volt az egyetlen, amivel túlcsordult a szívük.
Mivel Pál és Szilász szenvedésre adott válasza
Istenre mutatott, ezért mindazok a szenvedők, akik figyelték őket, szintén Őrá
néztek.
Mi, hívők, bízhatunk abban, hogy Isten mind a
legjobb, mind pedig a legrosszabb körülményeink felett úr. Az irányítás még akkor
is Isten kezében van, ha az események nem úgy alakulnak, ahogy mi elterveztük.
Ő képes rá, hogy bármin és bárkin keresztül véghez vigye tervét (Jób 42:2,
Példabeszédek 16:9, Példabeszédek 19:21, Máté 19:26).
Isten természetfeletti földrengést támasztott, mely
megnyitotta a cellák ajtaját és letörte a rabok láncait.
Itt van hát a bámulatos és csodás szabadítás, melyre
vártunk! Mi azt feltételezzük, hogy Isten azért támasztotta a földrengést, hogy
megszabadítsa Pált és Szilászt, mintegy jutalomként minden addigi
szenvedésükért.
De nem! Pál és Szilász nem menekült vagy futott el.
Jézus Krisztus iránti szeretetük arra indította őket, hogy maradjanak, és
áldozzák fel fizikai szabadságukat a börtönőr lelki szabadságáért.
Az emberek hatalmas és áldozatos szeretetünkről fognak
felismerni minket, keresztényeket (János 13:34–35). Pál és Szilász annyira
elteltek Istennel, hogy folytatták annak a hirdetését, amivel csordultig volt a
szívük: ez pedig Jézus Krisztus evangéliuma, a földrengés után ugyanis Pál
megosztotta az örömhírt a börtönőrrel és annak családjával is.
Az Istennel kötött béke egész egyszerűen
csakis Krisztusban található meg kegyelem és hit által.
Isten céltudatosan vezette, valamint utasította Pált
és a tanítványokat, hogy eltűrjék az igazságtalan bebörtönzést és súlyos
ütlegelést, hogy ezáltal a börtönőr és családja részesülhessenek a
megváltásban.
Ismét milyen bámulatos teljesítmény a Szent Szellem
részéről!
Szenvedéseink idején könnyen válhatunk énközpontúvá
és elmulaszthatjuk észrevenni azt, amit Isten tesz körülöttünk. Fogják-e
hallani a „rabok” környezetünkben Istent dicsőítő és áldó énekeinket, vagy
körülményeink miatti nyafogásunk és panaszkodásunk fog csupán eljutni hozzájuk?
Amikor Isten menekülést kínál szenvedéseinkből,
fogjuk-e vállalni az áldozatot, hogy maradjunk és folytassuk Isten igéjének
hirdetését azok számára, akik megragadtak szenvedéseikben és szükségük van
Jézusra?
Igyekszünk-e majd eléggé, hogy szívünket annyira
megtöltsük Istennel és szeretettel, hogy a megpróbáltatások idején semmi más, csak
az Isten iránti szeretet törjön elő belőle?
Sokszor csúnyán alábecsüljük mások megszólításához
való erőnket és képességeinket, de leginkább szenvedéseink közepette teszünk
így. Ám amikor Istenért helyesen szenvedünk, abban a kiváltságban lehet részünk,
hogy képesek legyünk megmutatni a többi embernek, mi egy olyan Istent
szolgálunk, akiért megéri vállalni a szenvedéseket. Ha Istenért helyesen
szenvedünk, felfedhetjük mások előtt Jézusba vetett reményünket, és ez talán arra
késztet majd másokat is, hogy ők is ehhez a reménységhez forduljanak.
Te milyen körülmények közepette próbálsz
meg helyesen küzdeni Istenért? Hogyan imádkozhatunk érted?
A weboldal cookie-t használ, ami segít a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.Ok
