Címke: cselekvés

Éppen a közös bibliatanulmányozáshoz készülődtem – kényelmesen elrendeztem a székeket, illatos gyertyát gyújtottam, kitettem az ütemtervet – amikor elárasztott a szeretet csoportbéli nőtestvéreim iránt. Kicsi csoportunkat húszas, harmincas éveikben járó nők alkotják. Vannak, akik már dolgoznak közülünk, mások még tanulnak. Vannak egyedülállók, és vannak, akik házasságban élnek. Vannak, születésük óta keresztények, mások csak mostanában találkoztak Jézussal. Számomra nagyon kedves az együtt töltött idő, mert ezek a nők tanították meg nekem, hogyan szerethetem Istent az egész életemmel.

Aznap este később az egyikük megosztotta velünk, hogy hamarosan költözik, és nem tudja, hogyan lesz képes összepakolni a házát, elszállítani a nehéz bútorokat és berendezkedni az új lakásban. Szégyellem, de az első gondolatom az volt: „Majd valaki más segít neki.”. Lefoglalt a munka és az iskola, a napirendembe pedig az is alig fért bele, hogy a saját idegesítő házimunkáimat elvégezzem. Ahogy a körülöttem lévők igaz szívvel segítséget ajánlottak ennek a nőnek, felismertem, hogy milyen sekélyes és hamis volt az a szeretet, amit korábban éreztem.  

A szeretet tettekre sarkall. Nem mondhatjuk, hogy szeretjük a másikat, ha utána nem szolgáljuk őt, nem hozunk érte áldozatot, nem keressük a hasznát. A mai igerészben János egy átfogó és radikális képet fest arról, hogy milyen is az igaz szeretet. Amikor azt mondja, hogy mindenki, aki szeret, az Atya gyermeke és ismeri az Atyát, akkor azt állítja, hogy csak Isten teheti képessé gyermekeit arra, hogy önfeláldozó szeretettel szeressék egymást. Megtörtségből és bűnös mivoltunkból fakadóan nem tudjuk így szeretni egymást. Kapcsolatainkban önzők vagyunk, a saját hasznunkat keressük és nem vagyunk tekintettel a másik szükségeire. De Isten megajándékozott minket a Szent Szellemmel azért, hogy betöltsön bennünket és vezessen abban, hogy egymást ilyen radikálisan önzetlen szeretettel tudjuk szeretni.

János első levele arra emlékeztet, hogy magunktól nem tudnánk így szeretni egymást. Az igazi szeretet nem az, ahogy mi szeretjük egymást vagy akár az, ahogy mi szeretjük Istent; az igazi szeretet az, ahogy Isten szeret minket. Isten szeretete szintén tettekre sarkall: Ő elküldte a fiát, hogy engesztelő áldozat legyen a bűneinkért. Ez az igaz szeretet kifejezésének legteljesebb módja. Isten csupán elméleti szeretetet is érezhetett volna irántunk: melegséggel tölthette volna el az, ahogy romlott teremtményeit szemléli a Mennyből. Távolságot tarthatott volna, és prófétákat küldhetett volna, hogy elmondja, szeret minket, de megoldást kínál kétségbeejtő helyzetünkre. Azonban ez nem az az igazi szeret, amit Isten irántunk érez. Ő képtelen volt magunkra hagyni minket szenvedésünkben, megtörtségünkben, gonoszságunkban és bűneink tengerében. Szeretete tettekben nyilvánult meg, és bemutatta a tökéletes áldozatot értünk.

Arra kaptunk elhívást, hogy úgy szeressünk másokat, ahogyan Isten szeret minket. A körülöttünk lévő világ sokszor csak az önző, irigy szeretetet ismeri: az emberek csak akkor töltenek egymással időt, ha az számukra kényelmes, csak annyit adnak, amennyit vissza is várnak, együtt mulatnak, de nehézségek esetén szétszélednek. Egymás iránti – önzetlen, nagylelkű, tettekben megnyilvánuló – szeretetünk tanúbizonyság a világ számára. A valódi szeretetre éhes emberek általunk bepillantást nyerhetnek Isten szeretetébe, és így megismertethetjük velük a mindenek felett álló, legnagyobb szeretetet. 

Forrás: https://lovegodgreatly.com/love-requires-action/

Fordította: Szabó Eszter