A szeretet tettekre sarkall

Éppen a közös bibliatanulmányozáshoz készülődtem – kényelmesen elrendeztem a székeket, illatos gyertyát gyújtottam, kitettem az ütemtervet – amikor elárasztott a szeretet csoportbéli nőtestvéreim iránt. Kicsi csoportunkat húszas, harmincas éveikben járó nők alkotják. Vannak, akik már dolgoznak közülünk, mások még tanulnak. Vannak egyedülállók, és vannak, akik házasságban élnek. Vannak, születésük óta keresztények, mások csak mostanában találkoztak Jézussal. Számomra nagyon kedves az együtt töltött idő, mert ezek a nők tanították meg nekem, hogyan szerethetem Istent az egész életemmel.

Aznap este később az egyikük megosztotta velünk, hogy hamarosan költözik, és nem tudja, hogyan lesz képes összepakolni a házát, elszállítani a nehéz bútorokat és berendezkedni az új lakásban. Szégyellem, de az első gondolatom az volt: „Majd valaki más segít neki.”. Lefoglalt a munka és az iskola, a napirendembe pedig az is alig fért bele, hogy a saját idegesítő házimunkáimat elvégezzem. Ahogy a körülöttem lévők igaz szívvel segítséget ajánlottak ennek a nőnek, felismertem, hogy milyen sekélyes és hamis volt az a szeretet, amit korábban éreztem.  

A szeretet tettekre sarkall. Nem mondhatjuk, hogy szeretjük a másikat, ha utána nem szolgáljuk őt, nem hozunk érte áldozatot, nem keressük a hasznát. A mai igerészben János egy átfogó és radikális képet fest arról, hogy milyen is az igaz szeretet. Amikor azt mondja, hogy mindenki, aki szeret, az Atya gyermeke és ismeri az Atyát, akkor azt állítja, hogy csak Isten teheti képessé gyermekeit arra, hogy önfeláldozó szeretettel szeressék egymást. Megtörtségből és bűnös mivoltunkból fakadóan nem tudjuk így szeretni egymást. Kapcsolatainkban önzők vagyunk, a saját hasznunkat keressük és nem vagyunk tekintettel a másik szükségeire. De Isten megajándékozott minket a Szent Szellemmel azért, hogy betöltsön bennünket és vezessen abban, hogy egymást ilyen radikálisan önzetlen szeretettel tudjuk szeretni.

János első levele arra emlékeztet, hogy magunktól nem tudnánk így szeretni egymást. Az igazi szeretet nem az, ahogy mi szeretjük egymást vagy akár az, ahogy mi szeretjük Istent; az igazi szeretet az, ahogy Isten szeret minket. Isten szeretete szintén tettekre sarkall: Ő elküldte a fiát, hogy engesztelő áldozat legyen a bűneinkért. Ez az igaz szeretet kifejezésének legteljesebb módja. Isten csupán elméleti szeretetet is érezhetett volna irántunk: melegséggel tölthette volna el az, ahogy romlott teremtményeit szemléli a Mennyből. Távolságot tarthatott volna, és prófétákat küldhetett volna, hogy elmondja, szeret minket, de megoldást kínál kétségbeejtő helyzetünkre. Azonban ez nem az az igazi szeret, amit Isten irántunk érez. Ő képtelen volt magunkra hagyni minket szenvedésünkben, megtörtségünkben, gonoszságunkban és bűneink tengerében. Szeretete tettekben nyilvánult meg, és bemutatta a tökéletes áldozatot értünk.

Arra kaptunk elhívást, hogy úgy szeressünk másokat, ahogyan Isten szeret minket. A körülöttünk lévő világ sokszor csak az önző, irigy szeretetet ismeri: az emberek csak akkor töltenek egymással időt, ha az számukra kényelmes, csak annyit adnak, amennyit vissza is várnak, együtt mulatnak, de nehézségek esetén szétszélednek. Egymás iránti – önzetlen, nagylelkű, tettekben megnyilvánuló – szeretetünk tanúbizonyság a világ számára. A valódi szeretetre éhes emberek általunk bepillantást nyerhetnek Isten szeretetébe, és így megismertethetjük velük a mindenek felett álló, legnagyobb szeretetet. 

Forrás: https://lovegodgreatly.com/love-requires-action/

Fordította: Szabó Eszter

Szeresd a szeretetre nem méltókat… hívás cselekvésre

Üres tekintete abban a pillanatban megragadta a figyelmemet, ahogy felléptem az iskolabuszra.

Ahogy utaztunk az osztálykirándulás helyszínére, úgy tűnhetett, hogy nem illek a nevetgélő, energiával teli harmadikosok közé. De valójában ez a kilencéves fiú lógott ki kortársai közül 19 évesnek is beillő bölcsességével, életkörülményeinek köszönhetően.

Egyetlen épelméjű kísérő sem jelentkezne önként, hogy elvállalja ezt az egyet.

Izgő-mozgó volt és akadékoskodó és lázadó. Lankadatlanul kereste a figyelmet. Ez volt az egyetlen módja, amit ismert, hogy szeretet kérjen.

Amikor a csoport az egyik irányba ment, ő a másikba.

Amikor a tanár csendet kért, ő fokozta az indulatokat.

Amikor az osztály próbált továbbmenni, az ő ellenszegülése késleltette a folyamatot minden alkalommal.

De valamiért nem tudtam levenni róla a szemem. Amikor senki sem figyelt, épp annyi ideig hagyta abba a védekezést ahhoz, hogy megpillantsam a csendes vágyakozást a szemében.

A vágyakozást, hogy valaki mentse meg. Valaki lássa őt, ismerje, és szeresse és fogadja el legalábbis.

Ne kezdeményezz szemkontaktust. Ha megteszed, egyre bonyolultabb lesz.

De Isten Szelleme – ahogy oly gyakran gyengéden megteszi – nem engedné, hogy másfelé nézzek. Jézus nem nézne másfelé.

Lehajoltam hozzá, belenéztem azokba az elveszett szemekbe, és gyengéden a fülébe súgtam: „Hé, nagyon örülnék, ha ma veled lóghatnék.”

Bizonytalan volt.

Hajlandó volt valaha valaki, hogy azt kérje tőle, hogy a világába engedje?

De lépésről lépésre a kedvesség megmutatkozott.

Jött a nevetés.

Sikerült elnyerni a bizalmát.

És a keménység és sértettség szavai végül kezdtek kicsordulni egy olyan fiúból, aki életének 9 évében többet megtapasztalt, mint én a 44 évem alatt.

Nem volt kényelmes.

Nem volt könnyű.

Nem volt népszerű.

De éppen ott voltam, ahol Isten akarta, hogy legyek…

„Jóságos az Örökkévaló, és kegyelmes, türelme hosszan tart, szeretete hatalmas! Jóindulatú és nagylelkű mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez!” – Zsoltárok 145:8-9

Mire a busszal hazaérkeztünk, személyes zónája összehúzódott és nem tétovázott, hogy bepréselje magát a szűk ülésbe a lányom és közém.

Amikor megkérdezte, hogy mit szándékozunk a hétvégén csinálni, mondtam neki, hogy a családunk megy a templomba.

„A nagymamám néha elvisz a templomba.” hozta fel a témát, s a szemei jobban ragyogtak, mint azelőtt.

És éppen akkor és ott, Isten azt tette, amihez a legjobban ért – megnyitja az ajtókat azokkal az emberekkel és azokon a helyeken, ahol a legkevésbé számítunk rá.

Jézusról beszélgettünk és az emberek iránt tanúsított szeretetéről…

Ő, aki megmenti a fuldoklókat.

Ő, aki látja és megszánja a lázadókat.

Ő, aki kiterjeszti kegyelmét még a legaljasabb vétkezőre is.

Ő, aki ismer minket, megbocsát nekünk, és az Ő hatalmas kegyelme miatt szeret és elfogad minket akárhogy.

És hirtelen ott a harmadik osztályosok eme kuncogó és energikus világának kellős közepén lehajtotta a fejét és alázatosan suttogta: „hiszek…


Három nap egy hal gyomrában nem alakította át teljesen Jónás szívét, de volt másik három nap, ami megváltoztatott mindent…

Jónás elfutott az ellenségei elől, de Jézus az övéi elé futott.

Jónás saját magát próbálta megtartani, de Jézus feláldozta magát.

Jézus halálán, temetésén és feltámadásán keresztül megjelent az Ő kegyelme, és elhozta a megváltást. (Titus 2:11) Halleluja, micsoda Megváltó!

Most rajtunk a sor. Isten erejével a hátunk mögött, menjünk és szeressük a szeretetre nem méltókat…

 

Az Ő lábainál,

Whitney

 

Forrás: https://lovegodgreatly.com/love-the-loveless-a-call-to-action/

Fordította: Herczeg Nóra