A tanítványi lét fontossága

A szüleim szeretik elmesélni első evangelizációs törekvésem történetét, amikor is az iskolabuszon megtanítottam a többi gyereknek a „Jézus szeret minden kicsi gyermeket” című dalt. Rájöttem ugyanis, hogy az egyik barátom még nem hallott Jézusról, ezért elénekeltem neki a dalt, és megkértem, hogy tanítsa meg az éneket a szüleinek is. Ezt követően úgy mentem haza, hogy biztos voltam benne, a következő hétre már ők is keresztények lesznek.

Bár remélhetőleg azóta az iskolás eset óta némileg felnőttem, néha aggaszt, hogy az evangélium megosztásához való hozzáállásom nem változott túl sokat. Elmondom a legfontosabbak, remélem a legjobbakat, aztán a saját megállómban leszállok a buszról. Sok gyülekezet cselekszik így, nem is feltétlenül tudatosan. Sokszor csak a számokra összpontosítunk: a megtérések számára, arra, hogy hányszor osztottuk meg az evangéliumot, illetve hogy hányan merítkeztek be. A feladatunkat az evangélium megosztásának felelősségére korlátozzuk, aztán hagyjuk, hogy az emberek a többit egyedül oldják meg.

Pál és Barnabás szokatlan visszaútja Antiókhiába az Apostolok cselekedetei 14. fejezetében rámutat arra, hogy máshogy is lehet gondolkozni az evangelizációról. Derbéi sikeres szolgálatuk után (14:21) visszaindultak Antiókhiókiába, azonban nem a szokásos délkeleti úton haladtak a szíriai Antiókhiába, hanem visszamentek arra, amerről jöttek: Lisztrába, majd Ikóniumba és csak utána Antiókhiába. Ezeket a városokat nemcsak azért látogatták meg korábban, hogy megosszák az evangéliumot, kipipálják őket a listán, majd hazatérjenek. Pál és Barnabás visszatértek az általuk megalapított gyülekezetekbe, „mindenhol megerősítették a tanítványokat” emlékeztetve őket arra, sok szenvedésen kell még keresztülmenniük, amíg el nem jutnak Isten királyságába (14:22). Nem hagyták az újonnan megtérteket vezetés és helyes tanítás nélkül: visszatértek, és olyan vezetőket jelöltek ki, akiket, hitük szerint, Isten használni tudott az Ő nyájának legeltetésére (14:23).

Pál és Barnabás viselkedése valami nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha közülünk sokan nem utaznak többszáz kilométert azért, hogy terjesszék az örömhírt. Bemutatták a tanítványi lét fontosságát. Bíztak abban, hogy ezek az újonnan megtért keresztényeket a bennük lakó Szent Szellem által Isten védelmezi és szenteli meg. Felismerték az elhívásukat arra, hogy ennek a folyamatnak ők is részeseivé váljanak, mégsem gondolták úgy, hogy az egész munkát nekik kellene elvégezni, hanem imával és böjttel keresték Isten iránymutatását. Tudták, hogy ezeknek a fiatal hívőknek milyen fontos a bátortás, a tanítás és az irányítás, és az Istentől kapott feladathoz végig hűségesek maradtak, nem csupán az elején.

Kit bízott rád Isten, hogy tanítsd? Pál és Barnabás munkássága lenyűgözőnek és izgalmasnak tűnhet, de valójában sokkal hétköznapibb lehetett, mint ahogy mi azt képzeljük. Napokon keresztül csak utaztak egyik városból a másikba. Amikor bátorították a fiatal gyülekezeteket, azt nem mindig nagy horderejű beszédeken vagy sorsfordító pillanatokon keresztül tették. Néha talán mindennapi beszélgetéseken, apró szolgálatokon, kis lehetőségek megragadásán keresztül fordították az emberek figyelmét Isten királysága felé. Talán észre sem vesszük azt a lehetőséget, ami az orrunk előtt hever, hogy gyarapítsuk Isten királyságát, terjesszük az evangéliumot és megváltoztassuk emberek életét. Ahelyett, hogy máris egy következő dologba kezdenénk – a következő város, a következő misszió, a következő ember –, sokan közülünk talán épp arra kapunk elhívást, hogy visszatérjünk.

Visszatérni az emberekhez, akiknek szükségük van a te iránymutatásodra és szeretetedre. Visszatérni gyülekezetekhez, melyeknek szükségük van a te jelenlétedre. Visszatérni közösségekbe, ahol szükség van a te szolgálatodra. A visszafelé vezető út se nem könnyű, se nem gyors – erről Pál és Barnabás is mesélhetne, miután ismét végigjárták ugyanazokat a városokat – de kifizetődő.

Forrás: https://lovegodgreatly.com/the-importance-of-discipleship/

Fordította: Szabó Eszter

Jónás könyve – Szeresd a szeretetre nem méltókat – 3. hét / 2. nap

Isten nem akarja, hogy bárki elvesszen

Olvasd el: Jónás 3:4-6

IMÁK: 2 Péter 3:9

Elképzelem Jónást, mennyire csodálkozott, mikor látta, hogy Ninive népe hogyan reagált Isten üzenetére. Ninive emberei böjtöltek, úgy gyászoltak, mintha valaki meghalt volna. Nagy bizalommal tértek meg Istenhez, komolyan vették bűneiket és tudták, hogy az Ő kegyelmére és megbocsátására van szükségük.

Bevallom, voltak gondjaim Isten időzítésével. 16 évig imádkoztam a családom megtéréséért, de egyikük sem fogadta el Krisztust megváltójaként. Édesapám másfél éve halt meg, és bár tudom, hogy hallotta az evangéliumot, fogalmam sincs, hogy megtért-e. A világ legkedvesebb embere volt, és mikor láttam, hogy nála kevésbé kedves emberek átadják az életüket Jézusnak, elszorult a szívem.

Ez történt Jónással is. Nem gondolta, hogy a niniveiek megérdemlik, hogy megtérjenek. De arra vagyunk elhívva, hogy megosszuk Jézust mindenkivel. Elfelejtjük, hogy a mi feladatunk megosztani a jó hírt (Máté 28:19), de a Szent Szellem munkája meggyőzni a világot a bűnről (János 16:8). Elfelejtettem – Jónáshoz hasonlóan -, hogy édesapámnak és a világ legkegyetlenebb gyilkosának egyformán szüksége van Jézusra, és Isten megváltásra szoruló bűnösökként tekint az emberekre, függetlenül attól, hogy emberi mérték szerint mennyire jók vagy rosszak.

Nehezedre esik megosztani az evangéliumot bizonyos emberekkel? Úgy gondolod, hogy egyes emberek inkább „megérdemlik” a megváltást, mint mások? Kedves barátnőm, mindannyian bűnösök vagyunk és mindannyiunknak Jézusra van szükségünk. Dicsérjük Istent azért, mert az Ő akarata az, hogy senki se vesszen el!

 

Uram, segíts emlékeznem, hogy a megváltás Tőled van, az én felelősségem az, hogy beszéljek Rólad másoknak, megosszam az örök élet ajándékának hírét mindenkivel. Ámen.

/YouVersion/

Fordította: dr. Ferenczi Andrea