„Minden helyzetben ismerd fel az Örökkévalót és akaratát,
akkor majd ő egyengeti utadat,
és vezeti lépteidet!“
Példabeszédek 3:6
Amikor legutóbb Európába utaztam, olyan mértékű kultúrsokkot és honvágyat éltem át, amire soha nem is számítottam, és olyan icipicinek és elveszettnek éreztem magamat, hogy megígértem magamnak, hogy soha többé nem megyek vissza oda dolgozni. (Azért nem zártam ki egy luxusnyaralás lehetőségét, barátságos idegenvezetővel és drága szállodával. Hátha, majd egy szép napon.) Ez nagyjából 20 éve történt. Két hete megszegtem a fogadalmamat.
Amikor meghallottam, hogy a Szeresd Nagyon Istent (amerikai) csapata a német nők közé készül szolgálati útra, az volt a legnagyobb aggodalmam, hogy a férjem és a lányaim hogy fognak boldogulni nélkülem. De ahogy közeledett az utazás időpontja, eszembe jutott a múltbeli rettenetes élményem, és már inkább amiatt aggódtam, hogy én mit fogok kezdeni a családom nélkül.
2000 januárjában, amikor még csak 18 éves voltam, Milánóban éltem, ahová anyukámmal költöztünk, hogy hátha sikerül fellendíteni a modellkarrieremet. Addig Amerikában, Dallasban (Texas államban) dolgoztam, és az volt az álmom, hogy ezentúl Milánó, Párizs és New York kifutóin fogok megjelenni. Kívülről nagyon izgalmasnak tűnt, valójában azonban életem egyik legnyomasztóbb időszakát éltem meg. A zord észak-olasz téli hideg könnyedén bekúszott a kabátnak nevezett kis lenge ruhadarabom alá. Ugyan az ügynökségemtől kaptam egy mobiltelefont, de senki nem tudta átállítani angol nyelvre. Akárhány üzenetet is hagytam, egyikre sem érkezett válasz. Minden pincér azt kérdezgette, hogy buborékos vagy mentes vizet kérek, nekem viszont minden vágyam egy repülőjegy lett volna haza.
Napjaim nagy része azzal telt, hogy néztem a végeláthatatlan nevű utcatáblákat, számtalanszor álltam az albérletünk udvarán a hajnali órákban, frissen mosott, törölközőbe csavart hajjal, hogy néhány mondatot válthassak a barátommal, aki Texasban volt. Soha nem volt képes megérteni az időeltolódást. A Dolce Gabbana cégnél a főnökeim pedig csak azt hajtogatták a foguk között sziszegve, hogy „Mosolyogj, Amanda!” Nem tágított mellőlem a szenvedés, miután sikerült azt egyszer vidámságnak feltüntetnem.
Aztán egy újabb hosszú nap után, melynek végén nagy tányér gőzölgő tésztával próbáltam vigasztalódni, ahogy hazaértem az albérletünkbe, anya épp telefonált. Valami történt otthon a testvéremmel, és súlyos volt a helyzet. Meg sem tudtuk várni a divathetet, ami már csak néhány héttel később lett volna, azonnal haza kellett utaznunk Texasba. A milánói kínjaim nem is voltak hasonlíthatók ahhoz a szomorúsághoz, ami otthon várt.
Ahogy a testvérem lábadozott, vele együtt gyógyultam én is. Túl sok volt mindez. Eldöntöttem, hogy soha többé nem akarok ilyen messzire menni az álmaim hajszolása érdekében. Csődtömegnek éreztem magam. Persze miután férjhez mentem és anya lettem, és megismertem Krisztust sok-sok évvel később, rájöttem, hogy nem is azt az utat szánta nekem Isten.
Amikor még csak ismerkedtem Istennel, a Példabeszédek 3:5-6 versei óriási változást jelentettek.
Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!
Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.
Amikor a magam útját jártam, csak szomorúságot találtam. Ebben már volt tapasztalatom. Viszont amikor elkezdtem Istenben bízni és teljes szívből Őt szeretni, ezerszer is megmutatta, hogy az Ő útjai a lehető legjobbak.
Már hét éve bíztam magamat az Úrra, amikor történetírói munkát ajánlottak a Szeresd Nagyon Istent csapatában. Könnyű szívvel fogadtam el. Isten hihetetlen módon munkálkodik ezen a szolgálaton keresztül, és ideje volt, hogy valaki írásba is foglalja mindazt, amit Ő végzett, hogy minél többekhez eljuthassanak ezek a történetek, nehogy elszalasszuk azokat az alkalmakat, amikor Isten dicsőíthetnénk együtt. Még csak alig egy éve dolgoztam az SZNI-nek, megtudtam, hogy Németországba kell utaznom történeteket írni. Meglepő módon újra könnyen rábólintottunk a családommal együtt.
Ahogy közeledett az utazás időpontja, megrémültem. Mi van, ha odaérek, és nem tudom elolvasni a kiírásokat, ha egész nap csak enni akarok és magamba roskadok, mialatt ezek a drága nők az én munkámra lennének utalva? Mi van, ha a milánói élményemhez hasonlóan újra leblokkolok, és minden csodás eseményről lecsúszom? Mi van, ha cserbenhagyok mindenkit? Mi van, ha megint csődöt mondok? De a férjem és a családom napról napra bátorítottak, Isten pedig utat készített. Így tehát nem tehettem mást, átengedtem az irányítást Istennek, és elindultam. Isten pedig végig hordozott.
Első sorból élvezhettem, milyen drága pillanatokat élnek át együtt ezek az Istennek szolgáló nők. Hogyan ölelik át egymást, hogyan tanulnak egyre többet és többet az Úrról, és ahogy csak kapkodtam a fejem sokféle nyelv között, Isten dicsőségére, megváltoztam. Már nem kellett bogarásznom az utcaneveket, mert ott voltak a barátaim, akik eligazítottak. Nem blokkoltam le és nem görnyedtem össze a félelemtől, mert végig elborított a szeretet. Hasznos voltam, még élveztem is, és kiteljesedtem. Úgy éreztem, újra a helyemen vagyok.
A nélkülem töltött öt nap a férjem és a lányok számára is diadalmas volt. Nagyszerűen boldogultak. Az pedig, hogy óceánokon át utaztam Krisztusért, és mégsem omlottam össze, az pedig az én diadalmam volt.
Amikor az enyém volt a döntés lehetősége, az örvény lefelé húzó erejével haladtam a mélybe és végül gödörbe estem. Mégis, Isten várt rám. Most viszont Rá hagyom a döntést, Ő pedig egyenes ösvényen vezet az ígéreteivel. Hordoz engem. Nagyon örülök, hogy megszegtem a magamnak tett fogadalmamat, és helyette Isten ígéreteit követtem egészen Németországig. Imádkozom azért, hogy te is engedd, hogy Isten vezessen, mert az Alkotó útja sokkal jobb, mint amit ki tudnánk erőszakolni magunknak.
Legyen Övé a dicsőség!
Amanda
Amanda odavan mindenért, ami Texasszal vagy Jézussal kapcsolatos. Amellett, hogy két csodálatos lányát neveli, és mindent megtesz, hogy a lehető legjobban szeresse és tisztelje tűzoltó férjét, próbál minél több időt olvasással és írással tölteni. Pontosan tudja, hogy milyen üres volt az élete Isten nélkül, és örökké hálás azokért az emberekért, akik Istenhez vezették.
Amanda azon kevés emberek közé tartozik, akik egyszerre nyitottak és zárkózottak. Még tanulnia kell, hogy hogyan tudja Isten páncélját a szíve felett viselni. Az a vágya, hogy a világon minden nő tudja meg, hogy Isten mennyire szereti őket; így azok visszatérhetnek ahhoz és megmaradhatnak abban az identitásban, amelyet Ő tervezett a számukra.
Fordította: Greizer Zsófia
Forrás: https://lovegodgreatly.com/god-carries-me/
