Éppen a gyülekezetben ültem, és mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy figyeljek az éppen kezdődő vasárnapi istentiszteletre. Azonban ahogy a dicsőítés első akkordjai betöltötték a termet, nem tudtam nem észrevenni az alig pár sorral előttem álló hölgy csodálatos göndör hajzuhatagát.
Vajon ő az?
Egy kicsit előrehajoltam, hogy megnézzem az arcát – amitől a férjem persze meglepődött, hiszen nem az istentiszteletre figyeltem –, és a szeme elégedett csillogása elárulta. Ennyi év után a teste láthatóan megöregedett. A kezei, mintha saját történetük lenne, ráncosak és megviseltek voltak. A tartása és kiállása azonban ugyanolyan eltökélt volt, mint valaha, és az, ahogy dicsőített, könnyekre fakasztott.
Alig vártam, hogy megszólítsam, de hogyan? Ő még akkorról ismert, amikor kislány voltam egy kis város kis gyülekezetében; akkorról, amikor a családom nem kicsit szorult segítségre. Egyáltalán megismerne ennyi év után?
Hangosan köszönetet mondtam Istennek, amikor a dicsőítésvezető arra hívta a gyülekezetet, hogy szánjanak egy percet egymás köszöntésére. Jézus biztos tudta, hogy nem bírtam volna várni az istentisztelet végéig. Mielőtt a vezető befejezte volna a beszédet, oldalra léptem, és végigverekedtem magam a Bibliák, cipők, táskák és emberek sokaságán, olyan gyorsan suhanva mellé, amilyen gyorsan csak tudtam. A kezemet finoman a vállára helyeztem, közel hajoltam, és elsuttogtam a nevét.
„Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszel rám…” — kezdtem, majd bemutatkoztam a lánykori nevemen és elmeséltem, hogy kinek a gyermeke vagyok. Ő szemrebbenés nélkül felállt, gyenge kezeibe vette az enyémeket, és közel hajolt hozzám. A testével ellentétben a hangja erős maradt…
„Jól tudom, ki vagy. Mindig is szerettelek.”
És igen, valóban szeretett.
33 évvel azelőtt úgy döntött, hogy felkarol és szeret egy négy gyermekes családot, akik közül mind 8 éves vagy fiatalabb volt. Ő és a férje hűségesen jártak egy kisváros kis gyülekezetébe, ahol mi hétről-hétre menedékre leltünk.
Az ő útjai pedig diszkrétek voltak, de nagylelkűek.
„A kertben a bab éppen megérett a szedésre, ha szeretnétek, gyertek át érte a héten.”
Együtt tapasztaltuk meg Isten erejét az ima által, együtt nyertünk bátorítást Isten Igéjéből, aztán ott voltak a szó nélkül a Bibliába csúsztatott pénzes borítékok, a női konferenciák és gyermektáborok, amelyeket egy titokzatos „valaki kifizetett”, és a teli bevásárolószatyrok, amiket az istentisztelet után találtunk a kocsink hátsó ülésén.
Ő nem ítélkezett. Nem pártoskodott. Ő nem ment el a szükség mellett, hátha majd valaki más megoldja. Egyszerűen és alázatosan úgy szeretett, mint Jézus. Abból adott, amije volt, és nem várt viszonzást.
Ez évekig így ment, és volt egy kislány, aki mindezt magába szívta és jó mélyen elrejtette a szívébe. És egyetlen ember nagylelkűségének hála az a kislány megtanulta, hogy Jézus nem feledkezett meg a családjáról és az Ő népén keresztül gondoskodott róluk. Hogy Jézus tudja, mire van szükségük. Hogy Jézus sosem késik. És a kislány Jézusba vetett hite növekedett.
Ez a kislány én voltam.
Isten egyszerűen csak emlékeztetni akart az Ő jóságára azáltal, hogy néhány évvel ezelőtt keresztezte az utamat ezzel a drága szenttel. Milyen kevéssé sejtette az én öreg barátnőm aznap reggel, amikor besétált az imaházba, hogy az a kislány a kisváros kicsi gyülekezetéből fel fog nőni és sok-sok évvel később megpuszilja az arcát és azt suttogja a fülébe:
„A te szereteted mutatta be nekem Krisztus szeretetét.”
Egy ember. Egy céltudatos élet. Egy döntés a szeretet mellett. És ma Jézus ugyanúgy azt suttogja:
„Jól tudom, ki vagy. Mindig is szerettelek.”
Akkor nem tudtam visszafizetni neki a nagylelkűségét. Ma azonban — hála a bennem élő Krisztusnak — cserébe szerethetek másokat… egyszerre egy imádság, egy mosoly, egy kis gondoskodás, egy igazság, egy élet.
Itt az ideje, hogy Jézus nevében bátrak legyünk. Mire hív Jézus? Kit kell ma felkarolnod?
Az Ő lábainál,
Fordította: Szabó Anna
