A kenyér közös megtörése

Amikor először lediplomáztam és egy új városba költöztem a vasárnapok voltak a legmagányosabb napjaim. Már önmagában az is elég rossz volt, ahogy magányosan ücsörögtem a padban, majd kínosan ólálkodtam a kávépult környékén, hátha beszélgetésbe elegyedek valakivel, de az istentiszteletet követő időszak volt az, amikor a leginkább hiányzott a családom és a barátaim. A vasárnap délutánok azelőtt a hetem fénypontjai voltak, mivel a családom közösen ebédelt az istentiszteletet után: beszámoltunk egymásnak a hetünkről, megosztottuk az ételt, nevettünk, történeteket meséltünk. Mindig nehéz volt az istentisztelet után egyedül hazavezetni. 

Később megtanultam, hogy a bibliatanulmányozós körről is elhívhatok magammal valakit, vagy hogy felhívhatom a testvéremet útközben, azonban akkor ébredtem rá, hogy megtaláltam a gyülekezeti családomat, amikor a vasárnap délutánjaim ismét megteltek élettel. Ekkor ugyanis fiatalok egy csoportja – egyedülállók és házasok, pályakezdők és vén rókák, diákok és számos terület szaktekintélyei egyaránt – együtt evett az istentisztelet után. A gyülekezetben számos alkalom nyílt arra, hogy közösen tanulmányozzuk a Bibliát, de csak akkor váltunk közösséggé, amikor elkezdtünk osztozkodni: az ételen, az erőforrásokon, saját magunkon.

Így betekintést nyerhettünk az első gyülekezet működésébe: ezek a friss keresztények ugyanis nem csupán a megfelelő tanításnak (az apostolok prédikációjának) szentelték oda magukat, hanem kapcsolatot is építettek egymással, együtt ettek és együtt imádkoztak. Az Apostolok cselekedetei 2. fejezete arról számol be, hogy eladták a javaikat, hogy kisegítség a szükségben lévőket, hogy gyakorta találkoztak, és hogy egymás otthonában töltöttek időt.

Évekig járhatunk templomba úgy, hogy semmit nem tapasztalunk meg abból, ami Jézus eme korai követőinek a birtokában volt. Nem csupán azért gyűltek össze, hogy tanítást hallgassanak, mert az emberek nem számítógépek, akikbe folyamatosan bele kell táplálni a helyes információkat, hogy megfelelően funkcionáljanak. Az első keresztények úgy építették a közös életüket, ahogyan az emberek a legtökéletesebben tudnak élni és virulni: barátokkal körülvéve, ételt fogyasztva, gondoskodva egymás anyagi szükségeiről. Ők nem osztották fel a lelki és a világi létet úgy, ahogy gyakran mi tesszük. Felismerték, hogy kereszténynek lenni annyit tesz, mint embernek lenni és teljes életet élni.

Erre akkor ébredtem rá, amikor a gyülekezetem elkezdett rendszeres piknikeket tartani. Mindenki hozott valamit: ételt a testünk táplálására (gyakran családi receptekbe sűrítve a gyermekkorunkat) vagy éppenséggel olyan beszélgetéseket, amelyek csakis étel mellett hangozhatnak el. Végül minden héten találkoztunk, hogy együtt ehessünk. És nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy nagyon sok mindent megteszünk egymásért: összedobtuk a pénzünket, hogy kijöjjön a repülőjegy egy barát temetésére; segítettünk csomagolni és bútort pakolni költözéskor; komatálat vittünk egy kismamának. Ezeket nem egyetlen ember szervezte: ezek természetes folyományai voltak a hetente együtt töltött időnek.

A barátság nem nélkülözhető luxus egy keresztény életében; hozzájárul ahhoz, amit virágzó közösségnek nevezünk és tanúbizonyságul szolgál a világ előtt arról az evangéliumi igazságról, amelyet megvallunk. Az Apostolok cselekedetei 2:47-ben azt olvassuk, hogy a korai egyház tagjai egész életüket megosztották egymással, és Isten „napról napra gyarapította a csoportot”. Üdvösségünk Istennek köszönhető, de Ő a munkáját gyakran embereken keresztül végzi el. Egyáltalán nem véletlen, hogy a keresztény közösség ilyen gazdag leírását egy arra vonatkozó emlékeztető követ, hogy Isten napról napra gyarapította őket. Van valami ellenállhatatlanul vonzó azokban az emberekben, akik megtalálták a helyet, ahová tartoznak.

Az evangélium megosztásának egyik módja az, ha szilárd kapcsolatokra törekszünk és stabil közösségeket építünk. Az én kis csoportom nagyon sok jót tesz egymásért, de gyakran egymás idegeire megyünk. A véleményünk kis és nagy dolgokban is eltér, megbántjuk egymást – szándékosan vagy véletlenül –, és mind beemeljük a saját bűneinket és fájdalmainkat a kapcsolatba. A világ hozzá van szokva az efféle csoportdinamikához, ami azonban gyakran meglepi őket, az egy olyan közösség, amely arra használja fel a különbségeket, hogy egymás felé szolgáljanak. 

Biztos vagyok benne, hogy az első gyülekezet tagjai is idegesítették egymást, és nemcsak azért, mert ugyanolyan bukott emberek, mint amilyenek mi vagyunk, hanem azért, mert számos ilyen vitát megörökít a Szentírás! Az Apostolok cselekedeteinek 2. fejezete mégis arról számol be, hogy időt töltöttek egymással, hogy együtt ettek, és hogy osztoztak azon, amilyük volt, hogy gondoskodjanak egymásról. Megtapasztalták Isten békéltetését az életükben azáltal, hogy egymással is megbékéltek. Azóta sok minden megváltozott a világban és a gyülekezeteinkben is, de az, hogy a közösségeinkkel szolgálhatunk világ felé, ugyanaz maradt. 

A képen fogas látható

Automatikusan generált leírás

/Kaitlyn Schiess/

Forrás: https://lovegodgreatly.com/breaking-bread-together/
Fordította: Szabó Anna
Kép: Vasadi Dubován Judith

Szintén kedvelheted

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .