Cantus firmus

Mai életünkre különösen jellemző a túlzsúfoltság. Árad az információ, zsong a fejünk, nem is vagyunk tudatában a felénk áradó információ halmaznak. Aztán sok irányba meg is kell felelnünk. Egyre többet tudunk az élet folyamatairól, ezt a tudást felhasználva igyekszünk a lehető legjobban megfelelni szerepeinknek (igyekszünk jó anya, jó feleség, jó barátnő, jó munkaerő, jó szomszéd, jó gyülekezeti tag, stb. lenni). Időnként úgy vagyunk, mint a cirkuszi zsonglőrök, pörgetjük a tányérokat, egyszerre többet is, szerepeinknek megfelelően. Amelyik lassul, ahhoz odarohanunk, pörgetünk egyet rajta, közben figyeljük a többit és mindig arra figyelünk kicsit jobban, amelyik nagyon lelassul. Egyfajta tűzoltásban éljük az életünket. És közben jó keresztényként igyekszünk „megfelelni” Istenünknek, bár tudjuk valahol, hogy Neki nem kell megfelelnünk, de mégiscsak attól mennek előre a dolgok, ha elvégezzük a feladatokat, ugye? Gyülekezeten belül is pörgünk, szervezünk, figyelünk, tesszük a dolgunkat. Néha ki sem látunk a fejünkből. Időnként elgondolkozunk, vajon magunkat szórakoztatjuk, vagy így kell mennie a dolgoknak? Nincs időnk megélni az eseményeket, inkább futunk utána, hisz annyi területen kell teljesítenünk, lehetetlen, hogy meg tudjunk állni. Ha mégis van egy kis időnk két feladat között, akkor is pörög az agyunk, már a következő feladaton gondolkodunk, vagy pörög a FB az okos telefonunkon, 5 perc várakozás közben is. Mikor tudok tényleg megállni? Hova vezet ez? Mikor tudok tényleg csendben lenni Isten előtt, ahogy a heti kihívásunkban olvashattuk? Nem tudom elviselni, hogy csak úgy üljek és nézzek a semmibe. Biztos elkalandoznak a gondolataim (a következő feladatra, ugye), vagy csak eszembe jut valami, egyszerűen nem tudok csöndben lenni, semmit sem csinálni és csak várni. Isten mindenekelőtt a szeretetemre vágyik. Nem a szolgálatomra, nem a fontosságomra. Nem a tenni akarásomra. Nem a zsúfolt, zsongó, szertelen, kapkodó hétköznapomra. Elsősorban nem erre, hanem mindenekelőtt a szívemre, a szeretetemre.

“Hadd mondjam el az élet polifóniáját. Isten azt akarja, hogy teljes szívünkből szeressük őt, mintegy cantus firmus-ként, melyhez képest az élet többi szeretet-szerelem szólamai kontrapunkt gyanánt zengenek. E kontrapunktikus témák teljesen önállóak, mégis valamennyien a cantus firmus-hoz igazodnak…Ha a cantus firmus tisztán szól és jól kivehető, zengve kibontakozhat a kontrapunkt is. Szilárd támasza lesz, nem csúszhat el, nem válhat zabolátlanná, mégis teljes, mégis egész, önmagában zárt egység marad.” – Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek

A cantus firmus – a fő dallam egy énekben. Az élet sokszólamú, megnyugtató ezt látni és tapasztalni. De ha a fő szólam nem az őt megillető helyen van, hanem összevissza, itt-ott felbukkan, miközben a többi szólamok fel-feltörnek, és mennek a saját fejük után, abból nem lesz egy fülnek kellemes muzsika. Ha viszont hagyjuk a fő szólamot és elősegítjük, hogy „uralja” az éneket, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a többi dallam hozzá igazodik.

Hóseás könyvének egyik fő mondanivalója számomra ez. Hagyni és elősegíteni azt, hogy a fő szólam valóban szilárd dallam legyen (cantus firmus), és minden más illeszkedjen hozzá. Nem mindig tudom csökkenteni a felém irányuló elvárásokat, de alá tudom őket rendelni egy nagyobb hatalomnak. Csak legyek néha csöndben, és csak figyeljek Rá, hegyezzem füleimet, mit akar mondani ebben a csöndben.

Áldott húsvétot!

Pfaff Mária

One thought on “Cantus firmus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..