Üres tekintete abban a pillanatban megragadta a figyelmemet, ahogy felléptem az iskolabuszra.
Egyetlen épelméjű kísérő sem jelentkezne önként, hogy elvállalja ezt az egyet.
Izgő-mozgó volt és akadékoskodó és lázadó. Lankadatlanul kereste a figyelmet. Ez volt az egyetlen módja, amit ismert, hogy szeretet kérjen.
Amikor a csoport az egyik irányba ment, ő a másikba.
Amikor a tanár csendet kért, ő fokozta az indulatokat.
Amikor az osztály próbált továbbmenni, az ő ellenszegülése késleltette a folyamatot minden alkalommal.
De valamiért nem tudtam levenni róla a szemem. Amikor senki sem figyelt, épp annyi ideig hagyta abba a védekezést ahhoz, hogy megpillantsam a csendes vágyakozást a szemében.
A vágyakozást, hogy valaki mentse meg. Valaki lássa őt, ismerje, és szeresse és fogadja el legalábbis.
Ne kezdeményezz szemkontaktust. Ha megteszed, egyre bonyolultabb lesz.
De Isten Szelleme – ahogy oly gyakran gyengéden megteszi – nem engedné, hogy másfelé nézzek. Jézus nem nézne másfelé.
Lehajoltam hozzá, belenéztem azokba az elveszett szemekbe, és gyengéden a fülébe súgtam: „Hé, nagyon örülnék, ha ma veled lóghatnék.”
Bizonytalan volt.
Hajlandó volt valaha valaki, hogy azt kérje tőle, hogy a világába engedje?
De lépésről lépésre a kedvesség megmutatkozott.
Jött a nevetés.
Sikerült elnyerni a bizalmát.
És a keménység és sértettség szavai végül kezdtek kicsordulni egy olyan fiúból, aki életének 9 évében többet megtapasztalt, mint én a 44 évem alatt.
Nem volt kényelmes.
Nem volt könnyű.
Nem volt népszerű.
De éppen ott voltam, ahol Isten akarta, hogy legyek…
„Jóságos az Örökkévaló, és kegyelmes, türelme hosszan tart, szeretete hatalmas! Jóindulatú és nagylelkű mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez!” – Zsoltárok 145:8-9
Mire a busszal hazaérkeztünk, személyes zónája összehúzódott és nem tétovázott, hogy bepréselje magát a szűk ülésbe a lányom és közém.
Amikor megkérdezte, hogy mit szándékozunk a hétvégén csinálni, mondtam neki, hogy a családunk megy a templomba.
„A nagymamám néha elvisz a templomba.” hozta fel a témát, s a szemei jobban ragyogtak, mint azelőtt.
És éppen akkor és ott, Isten azt tette, amihez a legjobban ért – megnyitja az ajtókat azokkal az emberekkel és azokon a helyeken, ahol a legkevésbé számítunk rá.
Jézusról beszélgettünk és az emberek iránt tanúsított szeretetéről…
Ő, aki megmenti a fuldoklókat.
Ő, aki látja és megszánja a lázadókat.
Ő, aki kiterjeszti kegyelmét még a legaljasabb vétkezőre is.
Ő, aki ismer minket, megbocsát nekünk, és az Ő hatalmas kegyelme miatt szeret és elfogad minket akárhogy.
És hirtelen ott a harmadik osztályosok eme kuncogó és energikus világának kellős közepén lehajtotta a fejét és alázatosan suttogta: „hiszek…”
Három nap egy hal gyomrában nem alakította át teljesen Jónás szívét, de volt másik három nap, ami megváltoztatott mindent…
Jónás elfutott az ellenségei elől, de Jézus az övéi elé futott.
Jónás saját magát próbálta megtartani, de Jézus feláldozta magát.
Jézus halálán, temetésén és feltámadásán keresztül megjelent az Ő kegyelme, és elhozta a megváltást. (Titus 2:11) Halleluja, micsoda Megváltó!
Most rajtunk a sor. Isten erejével a hátunk mögött, menjünk és szeressük a szeretetre nem méltókat…
Az Ő lábainál,
Whitney
Forrás: https://lovegodgreatly.com/love-the-loveless-a-call-to-action/
Fordította: Herczeg Nóra